A mai Parsifal mutatta meg igazán, milyen jó dolog az, ha egy-egy szerepet több művész előadásában is meghallgathatunk.

Egész más rétegeit mutatta az operának Waltraud Meier mint a szintén kiváló Németh Judit. Németh Juditnál azt éreztem, hogy neki a megváltás a végső célja, legbelül tudja, hogy Parsifal vissza fogja utasítani és örül is annak. Csak a felszinesen, valami kábítószer hatására akar csábítani. Waltraud Meierből viszont szinte sütött a szexuális vágy, nőiségében vérig sértette a visszautasítás, és csak a harmadik felvonásban ébredt rá, hogy jobb ez így neki. Kicsit nehéz kezdés után a második felvonásban Waltraud Meier leénekelte a hangvető szárnyakat a mennyezetről. A hang hatalmas és gyönyörű, meg kéne számolni a kottában, hány oktávot jár be.

Vagy itt van Amfortas, Perencz Béla egyik legjobb szerepe. Ő dühöng, perel a sorssal, nem tudja elfogadni, hogy elbukott. Mindenkit hibáztat, csak önmagát nem. Az apjával is harcol, Kováts Kolossal úgy összecsaptak pár éve a MÁO-ban, hogy szikrázott a levegő. Hanno Müller-Brachman, a szerep mostani megformálója viszont tisztában van a hibájával és őszintén bánja is. Mondjuk, a hangja is melegebb árnyalatú, mint Perenczé. Ugyanaz a szerep, ugyanazok a hangok, és mégis teljesen más a figura. Müller-Brachman alakítását és hangját imádtam, jöjjön máskor is, bármit szívesen hallgatnék tőle. (Itt Guglielmot énekel, ő a félmeztelen, hosszú hajú. Mondom én, hogy operába járni nem csak szellemi kaland :-))

Jó előadás volt egyébként a mai Parsifal. Két viráglánytól eltekintve ismét kiváló szereposztást sikerült összehozni.  

Eric Halfvarson tömör, sötét basszusa a kedvencem volt ma. Az ő Gurnemanza nem nagyon hagyja magát megtörni, ellenben a szerep másik kiváló birtokosával, Polgár Lászlóval, aki két felvonás alatt harminc évet öregedett. Halfvarson a harmadik felvonásban is erőteljes figurát énekel.

Christian Franz Parsifalját már ismerjük. Tényleg nem tudom, hogy csinálja, hogy ennyire az ujja köré tudja csavarni a közönséget - beleértve engem is. A fülemmel én is hallom a hangi hiányosságait, rádióból nem is szerettem az éneklését. De élőben valami olyan plusszt tesz hozzá a figuráihoz, amit csak nagyon kevesen tudnak. Parsifalhoz is, a bamba kamaszgyerektől a megfáradt, bölcs uralkodóig minden fázison végigmegy. Hajszálpontosan kidekázva adagolja a hangerőt, az érzelmeket, a gesztusokat. Zseniális a szinpadon. Ő az a művész, aki élőben feledhetetlen emlékeket hagy a hallgatóban, lemezről viszont nem biztos.

Kováts Kolos csak a hangjával volt jelen, ő is a hangdobozokba énekelt bele, szinte a síron túlról. Borzongató és meggyőző alakítás volt, Kováts Kolos nemhiába évtizedek óta birtokolja a szerepet.

És hát az énekkar! Az első és a harmadik felvonás zenei csúcspontjait mindenképpen az énekkar jelöli ki. Eszméletlen jól szólnak. A Rádió Gyermekkórusa pedig ismét egy olyan színt ad az előadáshoz, amit talán sehol máshol, de a MÁO-ban egész biztosan nem hallhatunk. Mintha az angyalok énekelnének, olyanok.

Ami a rendezést illeti -a Szemerédy-Parditka rendezőpáros ezzel a darabbal robbant be a magyar operaéletbe- én nagyon szeretem ezt az egyszerű, eszköztelen szinpadra állítást. A feketéből fehérré váló játéktér, a templomi áhitatot megteremtő orgona, a halott hattyút jelképező egyetlen toll, Parsifal kisgyermek önmaga, mind szép és egyszerű szimbólumok.

Tudnék persze Wagnerrel vitába szállni, hogy valóban akkora bűn-e a szex, mint ahogy azért Kundrynak, Klingsornak és Titurelnek bűnhődnie kellett. De nem teszem. Fogadjuk el, hogy a XIX- századból a X-re visszatekintve Wagner ezt így látta. Nyilván igy is volt egyébként, szóval örüljünk, hogy mi a XX. században születhettünk. Már csak ezért az felismerésért is érdemes egyébként operába járni.

Richard Wagner: Parsifal
Amfortas: Hanno Müller-Brachmann
Titurel: Kováts Kolos
Gurnemanz: Eric F. Halfvarson
Parsifal: Christian Franz
Klingsor: John Wegner
Kundry: Waltraud Meier
1. Grál lovag : Kiss Péter
2. Grál lovag: Ambrus Ákos
Viráglányok: Váradi Zita, Cecilia Lloyd, Fodor Gabriella, Korondi Anna, Keszei Bori, Schöck Atala
Egy hang: Schöck Atala
1. apród: a Tölzi Fiúkórus tagja
2. apród: a Tölzi Fiúkórus tagja
3. apród: Nyári Zoltán
4. apród: Megyesi Zoltán

Közreműködik: Nemzeti Énekkar (karigazgató Antal Mátyás), MR Énekkar (karigazgató Somos Csaba), Budapesti Stúdió Kórus (karigazgató Strausz Kálmán), Magyar Rádió Gyermekkórusa (karigazgató Thész Gabriella)
MR Szimfonikusok
A zenekart betanította: Stephen D’Agostino
Fény: Györgyfalvai Károly

Rendező, díszlettervező: Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra
Művészeti vezető és vezényel: Fischer Ádám
 

Elfogult vagyok, ezért aztán ki más is lenne itt, mint Polgár László.

Két éve volt szerencsém két és fél Parsifalt meghallgatni vele és nincs nála jobb Gurnemanz a világon.

 

 

Címkék: opera müpa wagner parsifal

Hattyúlovag vs. Vándorlegény

 2011.06.15. 16:42

A gyerekeknek és a felnőtteknek készült Lohengrinek két iránya, avagy jön-e a lovag hattyún, és lovag-e a lovag, illetve kell-e egyáltalán a hattyú, ha az maga a művészet és ilyeténképp azonos a művésszel?

Berzsenyivel szólva:
„A szent poézis néma hattyú,
          S hallgat örökre hideg vizekben.”
 
A Művészetek Palotájában a Lohengrint jelenleg kétféleképpen értelmezik. Tehát a Lohengrinnek legalább kétféle olvasata van.
A Lohengrinnek sokkal több olvasata van.
A kulcsot mindig Elza adja hozzá, de aki rendezni akarja, feltétlen szembesül a problémával: a meséből hozza elő Lohengrint vagy a valóságból? Hattyú hozza vagy ő maga a hattyú? Esetleg motoron érkezik? Csak Elza hisz benne vagy mindenki? Vagy senki?
 
Csupa kérdés, és most éppen kettő a válasz. A gyerekeknek a mese, gyerekekkel: iskolások közt álmodozó lányka, túlfűtött képzelettel, aztán motoron jön a hős lovag, majd el is megy.
Felnőtteknek se motor, se hattyú. A hattyú maga Lohengrin – de kicsoda Lohengrin? A művész, a költő. A költészet maga? Allegória volna itt minden? A művészet erejével megváltoztatni a világot, majd belátni ennek lehetetlenségét? Csak ennyi volna Wagner Lohengrinje?
Dehogy.
Hiszen itt van Elza. Ő hívta. Ő hívta életre? Ki tudja. Lohengrin eljött. Nem önzetlen. Ígéreteket követel – előre. Bianco-csekket írat alá. Naná, hogy lesz, aki megkérdezi, mivégre.
Jót akar? Ki tudja.
Hiszi, hogy a művészet megváltja a világot? Hitét elveszik.
Rosszat tervez? Megakadályozzák.
Így is, úgy is távozik. Mi változik meg a jelenlététől? Elza? Mindenki? Senki?
És ő? Változik?
 
Sok-sok kérdés. Van válaszunk? Hogyne, sokféle. Az előadásnak vannak válaszai? Vannak, sokfélék. Érzékeljük a humanista alapgondolatot az elején: a militáns Brabantot majd megváltja a Schubert-külsejű zenész-muzsikus-költő, pusztán a művészet erejével. Fegyvere egy hegedűtok. Aztán meg mégsem: kardot ragad, párbajozik. A legjobb ötletet sikerül lebunkózni mindjárt az elején. Nosza, tegyük jóvá: a kardot hurcoló Elzára szinte undorral és döbbenten néz a hegedűtokot ölelő Lohengrin. Ez a kép, ahogyan a tokot öleli: plakátra való, zseniális és kifejező. Kibontani nem sikerül.
A harcias közeg látszólag szelídül: átöltöznek. Aztán vissza. Nem, még azt sem várják meg, hogy távozzon a lovag. A kísérlet elbukott: kardot hegedűre nem cserél az emberi faj. Csak ruhát: vissza a katonait. (Ezek felének megvarrásakor nyilván elfogyott az anyag, mert a másik fele már más árnyalat.)
 
„Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban?”
„Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt?”

Esküvő: elsőre is felfogtuk, hogy kézfogó lesz. Akkor is tudjuk, ha nem rohangálnak nászi kellékekkel egy felvonáson keresztül.
Testőrök, kutyák: gegek, annak sem a legjobbak, pláne másodszor.
Mintha a felszínre komédiát rendezénk, alatta meg fut az igazi darab. Csak itt annyira nem fut.
Ortruddal kezdeni kellene valamit. Ha csak az ősi istenekről őrjöng, nem túl erős a motiváció. Ellenfélnek sem izgalmas így. Őrült? Irigy? Féltékeny? Gonosz? Boszorkány? Elzával van baja vagy Lohengrinnel? Hatalmat akar? Uralkodni? Mindenkit manipulál? Derüljön ki.
Telramund. Csak erős Ortrud mellett működik. Van önálló gondolata? Vagy csak Ortrud játékszere? Derüljön ki.
 
Elza kérdez. Joga van kérdezni. Joga van tudni. A tudás ára nagy. Kétfelől közelítik: Ha Lohengrin jó, akkor Elza rossz, mert kérdez. Ha Lohengrin rossz, akkor Elza áldozat. Holott nem: Elza nem lehet rossz, mert a kérés teljesíthetetlen. Igazságtalan.
Elza hibázik? Igen, mert nem mondd nemet rögtön.
És ha az élete a tét? Elza hibázik?
Nos? Mennyi is a kétszerkettő?
 
És ha Elza kislány? Ott lehet ám a nőben is a kislány, aki a lovagot várja. Eljön. Olyan, mint álmaiban. De nem olyan, mint álmaiban, mert feltételeket szab. Feltétlen bizalmat kér, de ő nem avat bizalmába. Felülhet a motorjára, és mehet, amerről jött.
 
Elzát kell megmenteni vagy Brabantot? Egyéni sorstragédia vagy össznépi? Emberi dráma vagy a humanizmus nagy vizsgája? És ha az: átment? Melyik irányból rendezzük? Mindkettő? Egyik se? Valami teljesen más?
Lovag, harci vértben, kivont karddal, avagy művész fegyvertelenül – a művészet fegyverével?
Hívták és küldték. De akart-e jönni? Akar-e menni? Mit akar Lohengrin?
 
Jöhetnek a válaszok.
 

Címkék: müpa wagner lohengrin

Evelyn Herlitzius katartikus Izoldája értette meg velem, hogyan és miért játszmázta magát halálba ez a jobb sorsra érdemes szerelmespár.

Herlitzius egy igazi szinpadi ragadozó, ahol ő jelen van, ott semmi másra nem lehet figyelni. Márpedig jelen van, így aztán minden, ami a szinpadon vagy a zenekari árokban történik, az vagy róla szól, vagy őt szolgálja. 

A Szemerédy-Parditka páros rendezése tavaly nem sokat mondott nekem, de hát tavaly nem is Dame Herlitzius énekelte Izoldát. Elsőre nem értettem, miért van jelen a szinpadon a teljes magyar öttusa válogatott, miért kell Izoldának kardot markolászni és folyton védekezni. Persze, értettem én, hogy a szövegben valami kardokat meg harcokat emlegetnek, de ezeket a belső és külső harcokat csak most, Herlitzius tomácsolásában értettem meg. Az első felvonásban előadott őrjöngése, összeomlásai, vitrioltól csöpögő gúnyos mondatai értették meg velem, milyen is lehet az, amikor egy nőt a szerelme (tudtán kívül persze) lepasszol a legjobb barátjának. Szétfeszítené a blogot, ha csak felsorolnám, milyen érzelmeket jelenített meg Evelyn Herlitzius. Ezer hála és köszönet, hogy hallhattam.

Mindehhez persze kellett egy partner. Christian Franz hangja valóban nem egy ideális hőstenor hang, de ezzel Franz is tisztában van, és páratlan művészi intelligenciával fordítja a hátrányt előnnyé. Ez különösen az első felvonásban igaz, amikor az őrjöngő, gúnyolódó Izolda ellenpontjaként egy teljes letargiába zuhant, mindenbe beletörődő, mindent elfogadó Trisztánt énekelt. A későbbiekben is, ezer hangszínnel festi Trisztán lelkének minden rezdülését.

Németh Judit Branganeja viszont igazi wagneri hang, gyönyörű. A pénteki előadáson megfejtettem, mitől olyan misztikus Brangane 2. felvonásbéli megszólalása. A második emeleti oldalerkélyen ültem, pont a bejárat előtt. Németh Judit beleénekelt a 2. és 3. emeletet összekötő hangdobozokba. Egyszerűen beállt az átjáróba a két nézőtéri ajtó közé, a hangja pedig körbejárta a termet, valahonnan a 3. emelet mennyezetéről verődött vissza. Fischer Ádám újabb zseniális karmesteri trükkje. Ugyanonnan szólt egyébként a 3. felvonás pásztorsípja is.

Tomasz Konieczny hétfőn betegen énekelt. Aki ott volt pénteken is, az hallotta, hogy hétfőn valóban takarékon szólt Kurwenal. Eddigre azonban már mindegy volt a közönségnek, mert pénteken Konieczny óriási hangja, átütő erejű szerepformálása kilóra megvette a közönséget. Örök hála, amiért betegen is elvállata hétfőn és megmentette az előadást. 

Jan-Hendrik Rootering Marke királya már bizony túl van a zeniten. A hang felül elég nehezen jön, zárt, fénytelen. Ez persze egy idős királytól elfogadható, de én jobban szeretem, ha Markét középkorú, ereje teljében lévő férfinak hallhatom. Akkor fájdalmasabb a veszteség, márpedig a Trisztánban kivétel nélkül mindenki vesztes.

A két előadásban az a -Pesten sajnos nagyon ritka- helyzet állt elő, hogy a kisebb szerepeket is megfelelő hangú énekesek formálták meg. Ambrus Ákos, Horváth István, Megyesi Zoltán, mindhárman gyönyörűen énekeltek. Megyesi szinpadi jelenléte külön dícséretet érdemel.

A MÁO énekkara is szépen teljesített. Bár -és ez megint Fischer Ádámot dícséri- nem nehéz lenyűgözni a közönséget, ha a tengerészek kórusa ilyen akusztikájú teremben szinte a mennyezet alól szólal meg.

A két fiatal rendezőnő, Szemerédy Katalin és Parditka Magdolna elvont, a szereplők legbelsőbb érzéseire fókuszáló rendezése egyszerűen gyönyörű. Lehet persze vitatkozni, hogy a 2. felvonásban a szerelmespárnak kell-e egymást megérintenie, meg hogy mire való a közöttük tátongó szakadék. Én imádom a sakktáblát, imádom a felvonásról felvonásra mélyebb hasadékot, amit a darab vége felé közeledve törött poharakkal próbálnak feltölteni. Imádom, amikor a Pásztor elveszi Kurwenal elől az utolsó fehér kockát is, az meg reményvesztetten összeomlik. Ez persze mind ízlés kérdése, valakinek vagy bejön, vagy nem. Az viszont már szakma, hogy a rendezőpáros milyen hozzáértéssel tudja kitölteni a végtelen hosszúságú wagneri monológokat. A kedvencem Marke áriája, ami alatt a rajtakapott szerelmespárt fenyegető vívók lassított felvételként letesztik a kardokat és elképesztő lassúsággal kihátrálnak a jelenetből. Gyönyörűen kiemelik ezzel, hogy a majd' negyedórás Marke monológ egyetlen végtelen zenei pillanat csupán. Hálás köszönet és óriási dícséret ezért a statisztáknak, a fene se gondolná, hogy sportolók ilyen pontosan meg tudják érteni, miről szól egy opera.

Aki kihagyta az idei két Trisztán és Izolda előadást, hát az így járt, annak várni kell két évet. Nékem máris hiányzik, mert ez az előadás mind zeneileg, mind szinpadilag a MüPa Wagner-Napok talán legerősebb darabja.

Trisztán: Christian Franz
Izolda: Evelyn Herlitzius
Marke király: Jan-Hendrik Rootering
Kurwenal: Tomasz Konieczny
Brangäne: Németh Judit
Melot: Geiger Lajos
Pásztor: Megyesi Zoltán
Kormányos: Ambrus Ákos
Ifjú hajós: Horváth István
Közreműködik: A Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (karigazgató: Szabó Sipos Máté)
A zenekart betanította: Kovács László
Zenei munkatársak: Bartal László, Bartinai Gábor, Doman Katalin, Hidegkúti Pálma, Pfeiffer Gyula, Salgó László, Sándor Szabolcs
Fény: Györgyfalvai Károly
Vívómester: Pintér Tamás
Rendezte, a díszletet és a jelmezeket tervezte: Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra
Művészeti vezető és vezényel: Fischer Ádám
 

Legyen itt valami nagyon konzervatív és nagyon klasszikus: Bernstein vezényli a Tristan és Izolda fináléját. Izolda Martha Modl, Trisztán Ramon Vinay

Címkék: opera mupa wagner

Nagyon vártam a június 9-i bemutatót és az azt követő két előadást.

A vegyes fogadtatású (értsd, nekem tetszett, egyébként megbukott) Katharina Wagner rendezte előadások óta nem hallottam élő Lohengrint. Konzervjeim persze vannak, de az élő zenét az soha nem tudja pótolni. Pláne nem az olyan minőségű zenét, amilyet Fischer Ádámtól már megszoktunk és amilyen szinvonalat már el is várunk a MüPa-ban.

A zenére nincs is panasz, ha nem is makulátlan, de jó az előadás, nagyon jó. Fischer teljesen önálló hangszerként kezeli a termet, a szinpad fölötti erkélyre dugja a kisbandát, kivülre egy másikat, az első emeletre a női kórust, egészen elképesztő hangzásokat hoz így létre. Ezt különösen a bemutató előadáson élveztem nagyon, akkor az 1. emeleti erkélyen ültem, a képzeletbeli hangzó tér majdnem legközepén. A második előadást a 2. emeletről, a zenekari árok fölötti egyik székről hallgattam, ott ezek a trükkök nem érvényesültek annyira. Az utolsó Lohengrinre a 3. emeletre szól a jegyem, kíváncsi vagyok, ott hogyan fog érvényesülni a térhatás. Az elsőről és a földszintről lenyűgöző.

És hát az előadás sztárja, a nagy meglepetés, az orgona. A Bartók Béla koncertterem büszkesége a 6804 sípos orgona, nem is értem, miért lepődtem meg annyira, amikor a II. felvonás végén megszólalt. Nyilván azért, mert a Katharina-féle Erkel színházbéli előadásnál a szintetizátor nem hagyott bennem túl mély nyomokat. De csütörtökön, ahogy a rezek felett egyszercsak zengeni kezdett az orgona, hát azt hittem, kiesek a székből. Még most is libabőrös lett a karom, ahogy az eszembe jut. Néhány hang csupán, de attól azonnal egy félhomályos, több méteres falú középkori templomban éreztem magam. Számomra kétségtelenül a második felvonás záróképe volt a zenei csúcspont.

Fischer persze több csúcspontot is kijelölt, biztos kézzel, hatalmas ivekkel vezette a zenekart és az óriási, 80 tagú férfikart. Olyan nagy tuttikat vezetett elő, hogy kapaszkodni kellett a karfába. Nagyon érti, hogyan kell a lírai, gyöngéd, vagy éppen sunyi, sutyorgó részkeből nagy drámába váltanai.

Ebben könnyen irányítható, remek partnerekre talált a Magyar Állami Operaház Zenekarában és a Strausz Kálmán karigazgatósága alatt összeállt MR Énekkar, Honvéd Férfikar és Budapesti Stúdió Kórus művészeiben. Igen nagyon jól szólt a kórus, 80 férfitorokban annyi erő van, hogy néha majd kiemelt a székemből.

A szólistákra sem lehet panasz, világszinvonalú énekeseket hallhattunk.

A Henrik királyt éneklő Alfred Muff a bemutatón kissé gyengébben kezdett, magasságait bizonytalannak, lebegőnek éreztem. Vasárnapra jobban lett, egy korrekt, erőteljes produkciót hallottam, szép mélységekkel.

Kovácsházi István beugróként vállalta el a címszerepet. Az ő tenorja igen magas és fényes, emiatt inkább a figura esendő, útkereső, álmodozó oldalát tudja megmutatni, mint a wagneri hőst. Ez mondjuk az én Lohengrin értelmezésemmel tökéletesen egybeesik, igy aztán nekem nagyon tetszett Kovácsházi Lohengrinje. Csütörtökön a belépőt kissé bizonytalannak éreztem, de a második és harmadik felvonás már tökéletes volt. Különösen a harmadik, a Grál elbeszélés volt nagyon szép. Vasárnap már az első felvonás is tökéletesen szólt. És az utóbbi években mintha dúsúlt is volna Kovácsházi tenorja. Úgy tűnik, jó technikával, okosan építi a pályáját, sok szép Wagnert fogunk még tőle hallani.

Camilla Nylund Elzája szép és szűzies. A nem túl testes, de éppen ettől lányos szoprán fent talán egy picit elvékonyodik, de Elzánál ez elfogadható. Pláne, mivel Nylund váratlanul feldúsuló mélységei jól érzékeltetik a fiatal lányt felkavaró kétségeket is.

Perencz Béla Telramundja már a Katharina-féle Lohengrinben is jó volt. Perencz jó Wagner bariton, alakítása világszinvonalú, ezen nincs is mit ragozni.

Petra Langtól életem első jó Ortrudját hallottam. Lemezen persze hallottam már kiváló áspiskígyókat, de élőben még nem. Nagy élmény volt az erőteljes, stabil, vibrátó nélküli magasságait hallgatni.

Michael Nagy a király hirdetőjének nem kis szerepében mutatkozott be, megérdemelten nagy sikerrel. Szívesebben hallanék többet is a fiatal énekestől.

A szép, gondosan kidolgozott zenei megvalósítás után muszáj pár mondatot szentelnem a kevésbé szép, és sajnos egyáltalán nem kidolgozott rendezésnek is.

Röviden és tömören: Marton László rendezése innen-onnan összelopkodott ötletek vasvillával  egymásra hányt halmaza. Nem is halmaza, mert abban van valami rendezettség, valami közös. Ebben a szinpadra állításban semmi rendező elv nincs.

Martonnak megtetszett a Kovalik Balázs rendezte Fidelió záróképének színes kavalkádja, nosza, varratott a férfikórusnak színes ingeket. A kórus felvonul gimnasztyorkában, tényérsapkában (egy baden-badeni előadásból plagizálva), majd amikor Lohengrin legyőzi Telramundot, ledobják a katonai inget és a sapit, megszinesednek. Hogy a Fidelióban a színes kavalkád a felszabadulást, az új reményt jelentette, a Lohengrinben viszont még csak egy esküvői partira kaptak meghívást? Ugyan, kit érdekel.

A második felvonásban a menyasszonyi ruhás Elza beburkolja fátylával az egyébként férjezett Ortrudot. Nem is értem, ezzel a gesztussal mit akart kifejezni a rendező. Azt viszont értem, hogy mit akar jelezni Ortrud fekete menyasszonyi ruhája. Ortrud gonoszságát, nyilvánvaló, de ember, ezt éppen most játsszuk Pesten, az Elektrában. Csak hogy ott egy testvérpár, a bosszút szomjazó, a halálal eljegyzett Elektra kontra a gyermek és férj után vágyódó húga néz egymással farkasszemet fekete és fehér menyasszonyi ruhában. Itt meg egy valódi menyasszony és egy puccsista áll egymással szemben, hát nem éppen a fekete és fehér menyasszonyi ruha ennek a viszonynak a legmegfelelőbb kifejezési eszköze.

Ebbe a menyasszonyi ruha dologba egyébként a jelmeztervező Benedek Mari is belebukott - gyanítom, hogy önhibáján kívül. Valahogy ordit a szinpadra állításról, hogy ad-hoc ötletek halmaza. Így történhetett, hogy a méteres uszályhoz rövidebb menyasszonyi fátylat tervezett Benedek. Ami önmagában nem lenne baj, csak éppen három koszorúslány van a darabba rendezve, akik mindenáron vinni akarják a fátylat. Ezt igen kínosan előrehajolva, aprókat tipegve tudják csak megtenni, roppant óvatosan, hogy le ne tiporják a menyasszony uszáját.

A kórus gimnasztyorkáiról és tiri-tarka ingjeiről már volt szó. Arról még nem, hogy a lázadó, Telramund mellé álló nemesek viszont mind hosszú tiszti kabátot kaptak, amit a színesbe vetkőző, majd olajzöldbe visszaöltöző közlegényekkel szemben végig magukon tartottak. Még Lohengrint megmerényelni is talpig tiszti vállrojtban mentek, nyilván nem hallottak még olyasmiről, hogy konspiráció. A kosztümöknek persze más üzenetük is van: például, hogy a közlegényeknek minden jó, tökmindegy, hogy Lohengrin vagy Telramund győz. A tiszteknek viszont csak Telramund a megfelelő. Nem vagyok benne biztos, hogy a rendező ezt akarta üzenni, de igy sikerült.

Mint ahogy Lohengrin figurájában sem vagyok biztos, hogy az jött át, amit a rendező akart. Lohegrin népi mesehősként, fehér ingben, fekete mellényben, hátán egy hófehér, erősen kopott hegedűtokkal jelenik meg. A hegedűtok igen hangsúlyos szerepet kap, végig a szinpadon  van. Ami pedig a szinpadon van, az el fog sülni. Már ha pisztoly. Ha hegedűtok, akkor nem el, hanem fel fog sülni. Történetesen a darab vége felé Lohengrin kinyitja a hegedűtokot, és kivesz belőle egy játék kürtöt. Ez benne van a szövegben, a búcsúzó férfi emlékbe adja a hangszert Elzának, hogy majd adja át az öccsének, ha az egyszer visszatér. Én majdnem hangosan felröhögtem, amikor ezt láttam. A rendezés egész végig hagyományosnak akart látszani, ami meghagyja Lohengrint pozitív hősnek (ellentében Katharina Wagnerrel, akinek a rendezése azért bukott meg, mert ő egy-két szeplőt belerendezett Lohengrin múltjába). Ez a mostani Grál lovag, ez a finom művészlélek a végén egy hegedűtokból elővesz egy kürtöt, és ezzel meg is hazudtolja mindazt, amit addig csinált. Ha még egy kőműveskanál vagy egy fángli is előkerült volna, azt mondom, hogy ez igen, Martonnak van humora. De ilyesmiről szó sincs, Lohengrin visszacsukja az üres hegedűtokot, magához öleli és megtört szívvel kilép Elza életéből. Jah, még előbb kötelező cukiságfaktorként visszahozza az öt éves Gottfriedet, egy selyem lepedőbe csavarva. Merthogy cukiság kell egy sikerdarabba, ezt a kisgyerekek mellett két bombakereső németjuhász kutya biztosította. Mondjuk, ők tényleg cukik voltak, és helyük is volt az adott jelenetekben. De szinte csak nekik, ebben a rendezésben a keresőkutyákon kívül semmi más nem volt a helyén.

Még a díszlet sem, mert fogalmam sincs, hogy Horgas Péterrel miért építtettek egy középkori várra emlékeztető monstrumot, aminek egyáltalán nem volt funkciója. Olyan erkélyt építeni felesleges, amire senki nem áll ki. Olyan ablakra sincs szükség, amin soha senki nem néz se ki, se be. Az ajtók persze kellettek, de azok a díszlet nélkül is ott vannak, ahol.

Bányai Tamás világításáról viszont csak jót mondhatok. Sőt. Meg kéne kínálni az urat egy operaházi világítói állással.

Ami pedig a Lohengrint illeti, hát amit hallani lehet, az minden pénzt megér. Koncertterembe pedig általában hallgatni, és nem nézni járunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy Marton Lászlónak meg lehet bocsátani ezt az elpocsékolt lehetőséget. Mert a Lohengrin megrendezésében lennének lehetőségek. Több tucat, a darabnak legalább annyi rétege van. Kezdve Lohengrin titokzatoskodásán, folytatva, hogy Henrik miért hisz neki, hogy Ortrud mivel tudja a férjét rávenni erre a gazemberségre, hogy a tömeg miért úgy reagál ahogy. Csak egy réteget ki kéne választani, és azt végiggondolni. Ahhoz már esetleg lehetne máshol bevált színpadi elemeket kölcsönvenni. Forditva viszont nem működik. Itt-ott látott, tetszetős ötletekből nem lehet élő, lüktető operarendezést ráhúzni az első darabra, amire megbízást adnak.

Június 18-án még lesz egy előadás, jegyek is kaphatóak, tessék lecsekkolni, igazam van-e.

Waltraud Meier (Ortrud) és Solveig Kringelborn (Elza) Baden-Baden, vezényel Kent Nagano

Címkék: opera mupa wagner lohengrin

Rigoletto másképp

 2011.05.24. 04:49

Aligha vagyok normális: a jelen Rigoletto-produkciót csaknem harmincszor láttam a 2004 nyarán lezajlott bemutató óta. Pedig már akkor sem tetszett.
Ám ez a kisebbik baj – és mivel a második Májusünnepet terhelték meg ezzel az előadással, elgondolkodtató, hogy vajon miért mindig a legrosszabb formánkat mutatjuk a világnak? A Rigoletto járt turnén Japánban is, és már másodszor teszünk ki nemzetközi hírű művészeket annak, hogy részt kelljen venniük ebben az előadásban. Egyéb ázsiai turnékra is Tosca, Carmen és hasonló nívójú produkciók kirándultak. Savonlinnába a Don Carlost küldjük. Az értékesek itthon maradnak – vagy itthon se: mennek a süllyesztőbe. (Talán egy-egy kivétel a sok éves átlagból: a Vérnászt láthatták Nyugaton is, és a Jenufa eljutott egész Brnóig.)
A Májusünnepen rendre vállalhatatlan produkciókba (Titus, Tosca, Rigoletto, Nabucco, Manon Lescaut) kényszerítjük vendégeinket, és elvárjuk tőlük, hogy klasszisok legyenek, aztán ha nem sikerül: fanyalgunk.

Most Patrizia Ciofit ítélték arra, hogy lepedőbe csomagolva görgessék az asztalon, majd feltálalják a hercegnek. Becsülettel tűrte egyébként, és a lehetőségeihez képest elnavigált a rendezésnek nevezett agymenésben. El is énekelte a szólamot, alapvetően szép középhangokkal, és fátyolos, matt felső regiszterrel. Ízlés dolga, a második-harmadik felvonásban jobban tetszett, a finálét szépen csinálta.
José Bros csúnya és kellemetlen, alapvetően karaktertenor hangszínét három felvonáson át próbáljuk megbocsátani, és jóváírni neki a stílusismeretét, az éneklési kultúráját, de a hanganyag folyvást elidegenít a produkciótól. Ezzel együtt is megdicsérhetnénk, ha a harmadik felvonás áriájában nem követi el azt a merényletet hallószerveink ellen: a záróhangként hosszan kitartott, tökéletesen stílusidegen hangeffektre gondolunk itt. A figurával nincs mit kezdeni, végrehajtja az utasításokat, az elején felveszi a borzalmas parókát, amelyben eddig még mindenki szörnyen nézett ki, dobálja a poharakat, mászkál az asztalon, ráveti magát Maddalénára. Remélem, hamarosan láthatunk olyan Rigolettót, ahol a rendező gondolt is valamit a szereplőkről…
 
A címszerepben végre Kálmándi Mihály – nem is értjük, eddig hogy kerülte el a felkérés, elvégre 2004 óta szinte állandóan műsoron van ez Verdi-remake. Az ok talán az lehet, hogy sok, a szerepre alkalmas bariton alakította eddig is Rigolettót. Na de ami késett, nem múlt el, és ha másra nem is volt jó ez az idei Májusünnep, ennyit mindenképp nyertünk vele: Hollandit nem énekelhetett ugyan, de legalább újabb Verdi-szerepben láthattuk – én legalábbis eddig nem találkozhattam Rigolettójával. (De meglehetőst rajongtam Posáját, Végzet-Carlosát, Macbethjét, Nabuccóját és szeretném egyszer látni Boccanegráját is.)
Nehéz az alakítását függetlenné tenni a körülötte lévő borzalmaktól, amit jobb híján nevezzünk rendezői utasításnak, és amit végrehajtani kénytelen, de mindenképp felfigyelhetünk a zenei megoldásokra, amelyekkel él, és a figurát élővé teszi. Előadás közben az volt az érzésem, túl szép, túl magával ragadó ez a hanganyag ahhoz, hogy egyáltalán másra is figyelhessek – ám valószínűleg ez a trükk: a vokális síkon megvalósuló szerepértelmezés, amely észrevétlen (vagy épp észrevéve, ha nagyon figyelünk) az ember bőre alá kúszik, és egyszer csak minden rendben van, és nem is olyan reménytelen ez az előadás. Pedig az, csak a látványt már megszoktuk, lehetőség szerint próbáljuk kizárni, és másra fókuszálni. Például arra, hogy a sok év még több előadása kellett ahhoz, hogy kiderüljön: a partitúra nem kizárólag forte tartományban létezik, vannak fokozatai, színei, formái a kontrollálatlan és harsány massza helyett, amit általában jelenteni szokott a Rigoletto az Andrássy úton. Kocsár Balázsnak köszönjük, ismét.
 
 
Kálmándi mint Wolfram:

Címkék: verdi máo rigoletto májusünnep

Hamar, Manon

 2011.05.11. 01:37

Borzalmas és csodálatos volt egyszerre ez a Manon Lescaut-előadás. Alighanem ez az ambivalens érzés akadályozott meg minket abban, hogy hazaérve azonnal beszámoljunk róla – na meg az a körülmény, hogy rögtön utána, hamarjában nekiláttunk szobrot állítani Hamar Zsoltnak. A feladat kivitelezhetetlensége folytán maradunk a virtuális kézfogásnál és lelkes köszöngetésnél.

Ha belegondolunk, a legutóbbi felújítás óta állandóan ambivalens a darab megszólaltatása, hiszen hiába álltak rendelkezésre kiváló énekesek a főszerepekre, a mellékszerepek kiosztása nagyon esetleges volt, a karmesteri irányítás pedig folyamatosan alacsony színvonalú, miközben már hárman is megfordultak a darabban 2008 óta. Ám a negyedik királyfi lett az igazi: Hamar Zsolt jött, látott, győzött, de nem egyedül, hanem vele győzedelmeskedett Puccini és a sokat próbált közönség is. De hogy ne legyen tökéletes ez sem, most a zenekar álomszépen játszott, cserébe minden, ami a színpadon zajlott zömmel vagy kínos volt, vagy felejthető. Kivétel ez alól az Énekkar – valahogyan, valamiképp nekik is meg kellene köszöni egyszer, hogy így állják a sarat: megszámolni nem tudom, hány előadást mentettek már meg a totális káosztól. Az is biztos, hogy ha Puccini kis időre visszatérne közénk, nem jutna eszébe fontos mellékszereplőkkel nyitni a darabjait - elnézve ezek jelenkori megvalósítását. Például ha a Manon pusztán kórusrésszel kezdődne, máris nem volna menekülhetnénkünk mindjárt az első percekben.
Az a tény hogy a zenekarunk (a Magyar Állami Operaházé) így is tud játszani, minden közreműködő dicsősége, ám ugyanez a zenekar más napokon lelombozó teljesítményt nyújt, és nem hihetjük, hogy ugyanaz a zenész egyik nap kiváló, másik nap pedig pancser. Soha ilyen mély szakadékokra nem emlékszem karmester és karmester zenei megvalósításai között, mint amilyenre az elmúlt hónapokból lehet példákat hozni.
A Manont pedig gyűrjük évek óta, de eddig nem volt karmester, aki elég muzikális lett volna ahhoz, hogy felszámolja az opera puzzle-jellegű előadási gyakorlatát, ám most végre minden a helyére került. Az Intermezzo ott hangzott el, ahová a szerző írta, és csodák csodája: nem tartott soká átdíszletezni a harmadik és negyedik felvonás között, és nem is kellett a díszletezés zaját hallgatni az Intermezzo alatt. Véget is ért az előadás tíz óra kilenc perckor, ami nem tűnik vállalhatatlan megoldásnak.
 
A sokszereplős darab számtalan kisebb szereplője között ki lehetne osztani sokféle jelzőt, mivel nagyon vegyes teljesítményt regisztrálhattunk. A két főszereplő vendégművész összességében nem igazolta a hozzájuk fűzött reményeket. Shicoff ugye fel sem lépett, a helyette beugró olasz tenor a múlt század hatvanas éveinek ének- és színpadi kultúráját hozta magával: gyakorlatilag gyökeret vert a színpadon, énekelt, mint egy gép, nem túl meggyőző, préselt hangon, ami két felvonáson át inkább unalmas volt, míg a másik kettőben inkább idegesítő. Néha ugyan szenvedélyesen szorongatta partnere kezét, de ez volt a maximum. Sok próbában nem lehetett része, és hát lássuk be, sok próbálnivaló nincs is ebben a rendezésben, ám valami színészi minimum talán elvárható volna a 21. században, még akkor is, ha ejtőernyővel dobták le az előadás előtt pár perccel.
 
Cristina Gallardo-Domâs-t szívesen megnéztem volna a próbán, abban a pillanatban, amikor közölték vele, hogy bizony, ezeket a gyöngyöket körbe kell aggatni a színpadon az előre elhelyezett kampókra, hogy aztán később legyen honnan összeszedni. Becsületére váljék: megpróbálta a lehetetlent, és úgy szórta szét a smukkokat, hogy a lehetőség határain belül természetesnek tűnjön. Alapvetően volt elképzelése a szerep egészéről is, csak partnert nem kapott mindehhez. Így aztán a második felvonás nagy szerelmi kettőse, amelynek robbannia kellett volna, nemhogy nem robbant, de unalomba fulladt. Legalábbis a színpadon, mert a zenekari árokban(ból) Puccini muzsikája szárnyalt, lélegzett, és ha az ember megpróbálkozott a lehetetlennel, vagyis hogy kizárja az énekhangokat, akkor úgy érezhette, tényleg ünnep van.
 
Cristina Gallardo-Domâs számára a szerep vokális részének kitöltése olykor már nehézségekbe ütközik, érthető módon ez a második felvonásban a legzavaróbb, ugyanakkor furcsa módon a negyedik felvonásban az alakítás részévé válik. Az egész felvonáson keresztül haldokló Manon küzdelme az életért és az énekes küzdelme a hangokért összefonódik és komplexebbé teszi az előadást. Nem meglepő, hogy a Sola, perduta-ária volt a legihletettebb része az előadásnak. Mármint az énekelt részek közül, mert amúgy az előadás csillagos percei a zenekari részek voltak. Különösen az Intermezzo, de sorolhatnánk az első felvonás könnyed, táncos részeit, ahogyan a madrigál megvalósítását is – utóbbi Gémes Katalin és az énekkari művészek jóvoltából a színpadon is megszólalt. És mivel a negyedik felvonás bővelkedik tisztán zenekari részekben, a hallgató itt lehetett a legboldogabb.
Végül a vendégtenor a függöny előtt kapott virágot olaszos lendülettel (amelynek az egész előadás folyamán nem mutatta jelét) a közönség közé dobta. Megérdemeltük.
 
 
Cristina Gallardo-Domâs előadásában nem találtam videót a Youtube-on, így álljon itt egy másik Puccini-hősnő: Butterfly.
 
 
És mivel a hét úgyis Renée Fleming jegyében telik, tőle pedig hallgassunk meg egy Manon-áriát, amely bár koncertszerű, de ez a tény cseppet sem gátolja őt az átélésben.
 
 

Címkék: opera puccini manon lescaut

Vissi d'arte

 2011.04.29. 04:19

- avagy a tapsolás lélektana

Van már a listámon néhány opera, amit szeretnék egyszer úgy végignézni, hogy közben senki nem tapsol, csak a végén. Wagner tudta, hogy mit csinál, eleve nem írt tapsolnivaló zárt számokat. Puccini írt, ám ő meg azzal trükközött, hogy szünetet nem hagyott utána... Rossz hír, hogy ez manapság éppen senkit nem érdekel. Közönségünk a zenébe is beletapsol, ha éppen olyanja van, és ha a karmester nem olyan előzékeny, és nem tart szünetet, ami egyébként sincs a kottában. Így ha Toscán járunk, előfordulhat, hogy a két tenorária valamelyikét megtapsolják, esetleg mindkettőt vagy egyiket sem (ez a legritkább, alighanem), de olyan, hogy Tosca imája ne kapjon külön tapsvihart vagy legalább -szellőcskét, az kizárt. Itt aztán a hagyomány győz a kotta felett: akár még ki is hagynak a darabból, hogy szünetet lehessen tartani, mindegy, mit akart eredetileg a szerző. Miközben teljes abszurdum ezen a ponton tapsolni. Bármilyen kiváló is az előadás, sőt: minél hatásosabb az ária, annál kevésbé érzek ingert tapsolni. Az ember lánya vagy sír, vagy tapsol; vagy átéli az előadást, vagy csak arra várt, hogy vége legyen, és tizedmásodperccel a szoprán utolsó hangjának elhalása után azonnal csattogtassa a tenyerét. Tosca ebben a percben életének legborzalmasabb, legsötétebb pillanatát éli át, mi ezen a tapsolnivaló? Vagy már annyit hallottuk volna közegéből kiragadva, koncertkörülmények között az áriát, hogy nem tudunk elvonatkoztatni annak sláger voltától? 

Sokáig hittem, hogy azért húzzák ki azt a két sort, hogy legyen idő tapsolni, és kvázi lezárják az áriát, amit a szerző nem is akart lezárni. Ehhez képest most akadtam rá erre a felvételre, tanulságos:

 

Érdekességképpen itt az eredeti szöveg, húzás nélkül:

TOSCA
(nel massimo dolore)
Vissi d'arte, vissi d'amore,
non feci mai male ad anima viva!...
Con man furtiva
quante miserie conobbi, aiutai...
Sempre con fe' sincera,
la mia preghiera
ai santi tabernacoli salì.
Sempre con fe' sincera
diedi fiori agli altar.
(alzandosi)
Nell'ora del dolore
perché, perché Signore,
perché me ne rimuneri così?
Diedi gioielli
della Madonna al manto,
e diedi il canto
agli astri, al ciel, che ne ridean più belli.
Nell'ora del dolore,
perché, perché Signore,
perché me ne rimuneri così?

(singhiozzando)
 
SCARPIA
(avvicinandosi di nuovo a Tosca)
Risolvi!
 
TOSCA
Mi vuoi supplice ai tuoi piedi!
(inginocchiandosi innanzi a Scarpia)
Vedi,
(singhiozza)
le man giunte io stendo a te!
(alzando le mani giunte)
Ecco... vedi...
(con accento disperato)
e mercè d'un tuo detto,
vinta, aspetto...  
(avvilita) 

 

Címkék: opera tosca puccini

A nagy klasszikusokat sorra utoléri a megfilmesítési láz – és ez általában magával hozza a művek aktualizálását is. Persze Shakespeare esetében ez nem olyan nagy munka: akkor is aktuális, ha egy ujjal sem nyúlunk hozzá. Othello története Velencétől függetlenül mindig aktuális emberi dráma, és hát vége-hossza nincs a Rómeó és Júlia-alaptörténetre ráhúzott filmek sorának. Emlékszünk, milyen kivételesen jól sikerült a III. Richard 20. századi változata – és még hosszan sorolhatnánk a klasszikusok filmes feldolgozásait. A Don Giovanni alapján készült film azonban más: először is operafilm, ami igen ritka madár a 21. században, de ha valami, hát a Don Giovanni biztosan megfilmesítésért kiált. Dán rendező, Kasper Holten készített belőle filmet Juan címmel, hamisítatlan 21. századi történetként tálalva. Az a tény, hogy az opera nagyon hosszú és ráadásul énekelnek benne, minimum két dolgot jelent a rendező számára: az egyik, hogy erősen meg kell húzni az eredeti darabot, a másik, hogy áriát csak akkor hagyhat benne, ha azt értelmesen szituációba és a film folyamatába tudja illeszteni. És még egy feladata volt: egyértelműsíteni a karaktereket és a köztük lévő viszonyokat. A filmet nézve szembesülünk azzal – már nem először – hogy Mozart és Da Ponte mennyi mindent hagy homályban, és ez mennyi értelmezési lehetőséget kínál a mindenkori rendezőnek. Ugyanakkor az is világos: amíg operaszínpadon működik, hogy besétál egy kőszobor, a bűnöst pedig elnyeli a pokol, az filmen komolytalan és nevetséges, így nyilván másképp kell megoldani.

(Épp a minap néztem a madridi Don Giovannit DVD-n, ahol egyenesen a kormányzó lovas szobra jelenik meg, hogy magával vigye a bűnöst, aki fel is pattan a lóra, lényegében a kormányzó ölébe, és – gondolom – elvágtatnak a kárhozatba. Na, ez még operaszínpadon is megmosolyogtató, de a legvégén kiderül, hogy nem gondolták komolyan: egy kalapos alak csapóval a kezében visszatér, és mint a filmekben, befejezi a jelenetet. Majd leveszi a kalapot - és ott áll Don Giovanni. Nesze neked kárhozat.)
 
A Juan egészen más megközelítést alkalmaz. Először is angol nyelvű (egy 21. századi moziban nyilván nem fognak olaszul énekelgetni), ám a fordítással együtt a szöveg erősen át is alakult, kicsit szlenges, kicsit trágár, ahogy ez egy mai gyilkolós-autós üldözős-nőket elcsábítós moziba kell. Olyan is lett, és ez volt a fő bajom vele: az aktualizálással, egyértelműsítéssel kiöltük belőle a „dongiovanniságot”. Maradt Juan, aki egy mai playboy, látszólag mindenféle erkölcsi korlát nélkül, a végére konkrétan ámokfutó gyilkos, akit teljesen váratlanul mégis saját lelkiismerete juttat pokolra: azaz esetünkben egy újabb autós üldözés végén egy útzáró betontömbbel való frontális ütközés következtében a halálba.
Juan egyszerűen nem Don Giovanni. Hiányzik belőle szinte minden, ami azzá tenné: nincs benne nagyság – még akkor is így nevezem, ha nem feltétlenül pozitív értelmű -, hiányzik a nagyvonalúság, és igen: a galantéria. Elismerem, ebben az évezredben furcsán hangzik ez a szó, elavultnak hat, de mégis, úgy érzem, ez a kulcsa a Don Giovanni-mítosznak. Don Giovanni minden nőbe szerelmes, és ezt el is hisszük neki, mert komolyan gondolja, még ha csak percekre is. Juan csak striguláz, neki legfeljebb sportteljesítmény a nők hajkurászása vagy Guinness-rekord kísérlet (ha már 2011-ből kell körülírni). Juan tehát Casanova, de nem Don Giovanni.
Lehet, hogy a legenda nem aktualizálható, mert elvész közben? Nekem nagyon ez volt az érzésem.
 
Na de mit látunk még? Mert a női szereplők ki vannak találva, el kell ismerni, és erre mondtam, hogy minden egyértelmű lesz. Anna (szintén Donna nélkül) korántsem szende lányka: követi a frissen megismert Juant az Operából a kávézóba (igen, az Andrássy úton, hiszen Budapesten forgatták – még egy érv, hogy miért kell megnézni a filmet), ott felszedi a férfit, és rögtön szobára viszi. Nincs homály, minden világos: a nő, akinek vőlegénye van, éppen annak barátját viszi a lakásába. Persze amikor Juan lelépne, már fenyegetőzik, hogy erőszakot kiált, és később meg is teszi, de előbb végignézi, hogy alkalmi szeretője hogyan lövi le az apját. Később visszaadja a gyűrűt a vőlegényének, belátva, hogy ez a kapcsolat nem működik.
Szegény Elvira gyámoltalanabb figura, és tényleg szerelmével üldözi az arra érdemtelent (ő a Nyugatiba érkezik, és várja a hatos villamost, amikor találkoznak), majd amikor belátja, hogy reménytelen a dolog, feladja, és a Dunába énekli magát. Zerlina jóval szajhásabb, mint ahogy szeretném, de ő legalább nagy játékos: ha szívhez szóló (és közben kézzel akciózó) előadása nem is jár sikerrel Masettónál, akkor bedobja a „mentsetek meg”-kártyát: a partin Juan megdöbbenésére előbb önként tart vele, majd erőszakot kiált, miközben az hozzá sem ér…
A többi férfi szereplő a nők és Juan árnyékában létezik – nyilván nem véletlenül. Még Leporello (aki itt Lep) alakját sem érzem igazán erősnek. Oké, mindenhová követi a „gazdáját” (ami azért századunkban elég viccesen hangzik), de azon kívül, hogy videózza a nőket és katalogizálja a felvételeket, különösebben nem marad emlékezetes.   
 
Aztán van sok sziréna, amitől az embernek az az érzése, hogy Juan állandóan menekül, főleg, mert ahányszor szirénát hall, megrémül – és ezzel újabb ponton sérül a Don Giovanni-kép: az akadályokon fölényesen átsikló, szinte sérthetetlen alak itt csak egy piti szélhámos, akit a zsaruk kergetnek városszerte. Foglalkozására nézve egyébként művész, van is egy műterme (lakása), amit azonban kénytelen felgyújtani, hogy a tetőkön ugrálva menekülhessen üldözői elől. A csúcs mégis az, amikor az utolsó menekülés közben egy benzinkútnál vásárolnak be vacsorára (chipset főleg), és a híradóban őt felismerő eladót szó nélkül lelövi. Ezen a ponton válik jelentéktelen tucatbűnözővé, akinek a halála tulajdonképpen már hidegen hagy mindenkit. 
Ezt sikerül még megfejelni egy felemás ötlettel: mivel a halott kormányzó (itt rendőrfőnök) mégsem jöhet el érte, így a kezdettől a nyomában jár egy csuklyás alak, akit talán a Kontrollból kölcsönöztek, mindenesetre eleinte még gondolkodhatunk, hogy ez a Halál, a Végzet vagy éppen a Lelkiismeret, aztán már annyira nem lepődünk meg, amikor lekerül a csuklya és Juan önmagával néz szembe. Miközben önmagával vív egy nyilván lelki síkon zajló csatát, közben autóval halad a végzete felé. Leporello ebből csak annyit érzékel, hogy Juan alighanem eszét vesztette, és ő inkább kiugrik az autóból, mielőtt késő lenne.
Ez a lelkiismeret általi öngyilkosság, vagy baleset, vagy akármi elvileg megoldja a problémát, hogy a túlvilágról jön el valaki érte, ugyanakkor korábban semmi jele annak, hogy egyáltalán volna lelkiismerete. Ezen kívül még vizionálnia is kell a csuklyás embert, akit csak ő lát, és így, meg egy fotóval és a kapualjban felállított emlékezőhellyel valahogy sikerül áthidalni a kormányzó megjelenésének és megszólalásának lehetetlenségét. Mármint lehetetlen ebben a filmben, hiszen nem sci-fi-t akartak forgatni.
 
Így az erős húzásokkal (az opera második felvonásából szinte alig maradt valami) létrejött egy 110 perces mozi - és bár mondhatnám, hogy minden pillanatban feszült érdeklődéssel néztem! De nem: a sokadik autós és gyalogos menekülés már untatott, és a végkövetkeztetésem sajnos az, hogy ha a mítoszt nem tudjuk átemelni a filmbe, akkor talán hagyni kéne az egészet, mert ilyen elfuserált anti-James Bondokról már elég sok film készült – igaz, azokban talán nem énekelnek.
Nekem igazából az volt a nagy újdonság, hogy - mivel nem járok moziba operaközvetítésekre - első alkalommal néztem széles vásznon operát – vagy legalábbis valamit, amiben operát énekelnek. Persze angolul sem hallottam még soha Don Giovannit, az előadók pedig megfeleltek a vállalt feladatnak, ráadásul Domingo is benézett Juan partijára, bár ő nem énekelt, de legalább egy vicces pillanat biztosan megmarad a filmből.
Szép budapesti látképekkel is szolgál a mozi, a női hölgyek pedig a zuhanyzós jelenetre fognak minden bizonnyal emlékezni….
 
Mozizzanak hát, kedves operarajongók: mindenképpen újszerű élmény egy operafilm, és garantáltan egyéni olvasatát mutatja be a történetnek. A címszerepet a salzburgi „buszmegállós” Don Giovanniból megismert Christopher Maltman hatásosan alakítja, Mikhail Petrenko Leporellója szintén élményszerű, Eric Halfvarsont felesleges dicsérni, a hölgyek úgy karakterben, mint hangban rendben vannak: Maria Bengtsson (Anna), Elizabeth Futral (Elvira) és Katija Dragojevic (Zerlina). Apróra vágott szerepében a helyén van Peter Lodahl (Ottavio) és Ludvig Lindström (Masetto) is. A filmben a Concerto Copenhagen zenekarát halljuk Lars Ulrik Mortensen vezényletével.
 
 

Címkék: opera film don giovanni

Főpróbát láttam az Operában. 

Méghozzá olyan főpróbát, amire évek óta vágyom, Verdi Macbethjét. 

Évekkel ezelőtt csak egyszer volt szerencsém  az akkori Macbethez, túlzott emlékeket nem hagyott bennem, de DVD-m van belőle néhány, és már nagyon, nagyon-nagyon vágytam egy élő előadásra. 

A szereposztás több mint ígéretes: 

A Ladyt világjáró szopránunk, Lukács Gyöngyi énekli. Koncerteken már hallottam tőle a darabból, megvan benne a vivőerő, a mélységek, az ellentmondást nem tűrés, és a Ladyknél elengedhetetlen brutális szexuális kisugárzás is. 

A címszerepet Alexandru Agache, szintén hírneves bariton énekli. Őt is hallottam már Rigolettónak, imádtam, Macbethnek is tutti jó lesz. 

Banquo szerepére a rég hallott kedves basszista, Fried Péter van kiírva, jaj de jó lesz újra hallani. 

Macduff egy Rame Lahaj nevű vendégtenor, majd meglátjuk. Egy jó szoprán, egy jó bariton meg egy jó basszus mellett igaziból nem is érdekel, milyen lesz a tenor, úgy is csak egyáriás szerep. Egyébként jó volt, szép hang, csak hát én nem a tenorokért járok operába.

A kórusunk amúgy is kiváló, különösen azolaszokban és Wagnerben - Mozartban nem mindig. De ez most Verdi, a legolaszabb, és jut nekik szerep bőven. Pláne új betanulás, mindenkiben friss a darab, brillírozhatnak.

Karmester Győriványi Ráth György, hááááát, nem túl biztató, de hátha....

Rendező Szinetár Miklós, istenkém, de tényleg, nem elég a Carmen, a Cosi, a Rigolettó, meg a többi nézhetetlen borzalom? De jókat nyilatkozik, hagyományosat sem akar, túl modernet sem, várjuk ki, hátha.....

Nos, így legyen ötösöm a lottón, hogy minden előzetes várakozásom bejött. 

Ami az énekesi gárdát illeti, remek szereposztást sikerült kiírni, mindenki, a fentebb fel nem sorolt énekesek is kiválóak voltak. Még a kora délelőtti időpont ellenére is hibátlan, pontosan kidolgozott és mélyen átélt hangi produkciókat hallottam, ami nem kis dolog, tekintve, hogy délelőtt fél 11-kor a legtöbb énekes még éppen csak feltisztul a reggeli slejmtől. Ha reggel ilyen jók voltak, hát az esti előadásokon le fogják énekelni a csillárt a kupolából. 

Hogy mégis miért lett vértelen ez a vadiúj, nagyon várt, nagyon beharangozott Macbeth?

Sajnos a karmester, Győriványi Ráth György valahogy nem érzi ezt a zenét. Szabadjára engedi és recsegteti a rezeket, és a kelleténél hosszabb hatásszüneteket tart. Különösen ez utóbbi nagyon zavaró, megtöri az íveket, indokolatlanul tagoltnak, kissé autisztikusan körülményeskedőnek hangzik a zene. Azt hiszem, az énekművészeket is zavarja a kelleténél több megtorpanás, a kórust biztosan, az hallatszik. Nyilván, ők sokan vannak, nekik nehéz alkalmazkodni, a szólisták ezt jobban bírják, és ők ugye látják is karmestert, a kórus nem mindig, ők fül és zenei érzék után énekelnének. Az is igen rossz kezdés, hogy Macbeth levelét nem a Lady olvassa fel, hanem a szinpadon kivülről maga Macbeth, iszonyatosan eltorzított bödönhangon. Ebben a házban, ezzel a nullához konvergáló hangmérnöki tudással egyáltalán nem lenne szabad hangosítást használni. Nem tudom, ez karmesteri vagy rendezői hiba, szerintem mindketten ludasak.

És hát igen, a rendezés, az teljesen tönkreteszi az előadást. 

Nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyet kell majd leírnom, de egy unalmas, sablonos, mindenféle koncepciót nélkülöző előadást sikerült szinpadra szerencsétlenkedni. 

"Rendezésem arról szól, hogy a főszereplő nem más, mint a végzet. Hogy senki sem maga alakítja a saját sorsát, hogy nemcsak rajtunk múlik, milyenek vagyunk, milyenné válunk. " nyilatkozta a rendező. Ezzel ugyan vitatkoznék, de nem teszem, mert a rendezőnek joga van a saját koncepcióját szinpadra vinni. Ha ő úgy gondolja, hogy a házaspárt a sors vezérli, legyen. Sajnos azonban hiába vagyok én ilyen elfogadó, sőt, hiába a szép rendezői koncepció is, semmi sem jön át belőle. A boszorkányokat és a jóslataikat Verdi beleírta a darabba, talán erre gondolt Szinetár, amikor a végzetet emlegette. Ehhez nem kell rendező, a boszorkányok ott vannak, és éneklik az énekelnivalót. 

A rendezés azt jelentené, hogy a szereplők jelleméből és az egymáshoz való kapcsolatukból megmutatok valamit. Ha nem is mindent, de legalább a darab egy rétegét. Vagy, hogy konkrét legyek, a rendezőnek kéne úgy behozni egy szereplőt a szinpadra és úgy kivinni onnan, hogy abból a néző azonnal tudja, hogy ki az illető, és mi a dolga ott. Hát ilyesmiről ebben a Macbethben szó sincs. Ebben a rendezésben az élő személyek egy süllyesztőből kerülnek elő, és ott is tűnnek el. A kísértetek és látomások viszont hátulról besétálnak a szinpadra, tesznek 2-3 kört, esetleg cikáznak kicsit, beállnak a csoportokba tömörült statiszták takarásába, aztán csodálkoznak, hogy a néző nem dermed meg a rémülettől. Miután elvégezték a kísértést, görnyedten, a statiszták takarásában megpróbálnak észrevétlenül kislisszolni. A világítást, a díszletelemek mozgatását, sőt, esetleg a süllyesztőt a rendező még véletlenül sem használja ilyenkor. Még annyit sem, hogy ha már a kórus és a statisztéria úgyis bő malaclopó köpenyeket visel, borítson egyet a fel- és eltűnő látomásra is, aztán a jelenet végén majd kimegy az illető a kórussal együtt, addig meg eltűnik benne. 

A díszleteket és az eszközök használatát sem igazán sikerült megoldani. Az világos, hogy a trón a hatalomvágyat, az ágy meg a pár szexuális túlfűtöttségét jelképezi. De ha már, akkor miért nem mutatja meg a rendező a szexuális eltávolodást is, ami bizony ugyanúgy jelen van a zenében? Miért kell nekem a rettenetesen nyikorgó, összevissza tologatott és hurcibált berendezési tárgyakon röhögni? Igen, röhögni! Csak egy példa: a Lady úgy hal meg, hogy befekszik az ágyba, és a boszorkányok betakarják. Aztán amikor Macbeth belenyugszik, hogy a feleségét már nem tudja életre rázni, akkor a nővel együtt kitolják az ágyat. De nem csak az ágyat, hanem egy boszorkány felkapja az éjjeliszekrénynek használt hokedlit, és kecsesen, a bokáig érő organza tölcsérujját lobogtatva kilibeg vele a színről. Hogy minek egy éjjeliszekrény az ágy mellé, az rejtély, a Lady le tudná tenni a lámpáját az ágy lábához is, vagy egy lépcsőre, vagy akárhova, de ne csináljunk már viccet egy átrendezésből! Még szerencse, hogy a realizmus jegyében egy bilit nem rendezett bele a darabba. Másik kedvencem Macbeth és Banquo első felvonásbéli áldomása. A páncélba öltöztetett szövetségesek felsétálnak a hátsó díszletelemre, két -szintén páncélba öltöztetett- katona behoz egy kisasztalt, egy szép formájú kancsót és két kupát. Az egyik katona tölt, megállnak vigyázzban. Macbeth és Banquo iszik, leteszik a kupákat. A katonák újratöltenek, újra vigyázzba állnak, a felek újra isznak. Majd levonulnak az emelvényről, mögöttük a katonák, hónuk alatt a kisasztallal és boros készségekkel. Olyat ugye nem is hallottunk, hogy katonák kulacsból, vagy -hogy a középkornál maradjun- tömlőböl isznak? A legnagyobb derültséget mégis az váltotta ki, hogy a negyedik felvonásban, a középkori skóciában a menekülők nem batyukat vagy ládákat cipelnek, hanem műanyag fogantyús bőröndöket. Vajon tényleg erre gondolt Szinetár Miklós, amikor azt nyilatkozta, hogy sem hagyományosat, sem modernet nem akar rendezni? Mert ez tényleg egyik sem lett, ez egyszerűen csak átgondolatlan, koncepciótlan vázlat. Még annak is gyenge. 

Hasonló rosszakat tudok mondani a koreográfiát jegyző Nemes Zsófiáról és a közreműködő PR-Evolution Dance Company-ról. A táncművészet ez esetben kimerül abban, hogy táncosok a bő tölcsérujjaikat és a köpönyegeik szárnyát lobogtatják. Igaz, hogy ezt igen változatos amplitúdóval teszik, így aztán valahogy csak kitalálja a néző, hogy most éppen ijesztgetni akarnak vagy csak úgy magukban mantrázzák a gonoszságaikat. 

A fentiekből következik, hogy Velich Rita jelmezei sem mondanak semmit, az Udvarhölgy spanyolos ruhája meg kifejezetten egy másik darabból tévedhetett ide. 

Horgas Péter díszleteinek se íze se bűze, egy kőből rakott várfal, ami semmit nem mond. A szinpad két oldalán elhelyezett korlátról fogalmam sincs, miért van ott. Az pedig kifejezetten zavaró, hogy a háttérfüggöny úgy van megvilágítva, hogy látszanak a mögötte rohangáló és helyezkedő statiszták sziluettjei. Ezen tán még nem késő segíteni, ez nem a koncepció hibája, hanem a technikáé.

Cakó Ferenc animációiról sajnos nem tudok nyilatkozni, a harmadik emeleti székemről csak a bal alsó sarkát láttam. Majd máskor megnézem. 

Mert akármilyen pocsék is a rendezés, azért megyek rá, nem is egyszer, hanem minél többször, remélhetőleg sokszor. 

Imádom Verdit. Imádom a Macbethet. Imádom a Lady áriáit. Imádom, hogy basszus-bariton duett van a darabban. Imádom a boszorkányokat. Imádom, hogy a hírvivők kórusa olyan jól szól, hogy még a Metropolitenben készült felvételemen sem. 

A mérleg másik serpenyőjében Szinetár minősíthetetlen rendezése és Győriványi érthetetlenül hosszú zenei szünetei sem tudják lehúzni ezt a remekművet és ezeket a kiváló énekeseket. 

Nem lehet nem szeretni ezt a darabot, még így, kivéreztetve is csodálatos. 

Ez Verdi, és ez a Lady, Shirley Verrett előadásában, egy koncertfelvételen. 

Függöny

 2011.03.20. 13:55

 Macbeth - főpróba után, premier előtt

 

Verdi Macbethjének ünnepélyes bemutatójával adjuk meg a kegyelemdöfést az operajátszásnak a Magyar Állami Operaházban. Jegyezzük fel az időpontot pirossal: 2011. március 22., mert egy új korszak kezdődik.  Ráadásul a leváltott (elkergetett-elüldözött) előző és a jelenlegi vezetés együttműködéséből született ez a gyermek, az új korszak első terméke, büszkesége, a hazai operajátszás legfrissebb szégyenfoltja. Mindezt már a most regnálók egészítették ki azzal, hogy a jövő évad (eddig ismert) repertoárjában elvétve sem maradt nézhető színpadi produkció, jönnek a jelmezes koncertek, és egy gyors ugrással évtizedeket megyünk vissza az időben. Az elkövetők büszkék lehetnek: az elmúlt évek lassú, néha kínkeserves munkáját és eredményeit egy tollvonással semmisítik meg, és tettük őket fogja igazolni: a közönség nagyobb része elégedett lesz, hiszen kiszolgálják. Azon kevesek, akiknek ez nem volna elég, keressenek más színházat, játszóhelyet, de legjobb, ha külföldön próbálkoznak, vagy átszoknak dvd-re.
 

Persze tisztában vagyok vele, hogy a sikerrel vitatkozom, merőben feleslegesen egyébként, úgyhogy nézzük inkább a produkció erényeit. Először is: van egy új Nabuccónk. Máris olyan, mintha akkoriban rendezték volna, csak még ez a bizonyos függöny nem olyan poros, mint amabban. Jó, ha pontosak akarunk lenni, olyan, mintha a Nabucco és a Tannhäuser keresztezéséből született volna ez a Macbeth. Színészvezetés tekintetében a Nabucco örököse: ki- és besétálnak a szereplők és a nagy létszámú énekkar, valamint a függönyhúzogatásra és bútortologatásra alkalmazott statiszták és táncosok. Igazi „szinetáros” ötletekben persze a Tannhäusert idézi. Nyilvánvalóan elengedhetetlenül szükséges, hogy a boszorkányok jelenete alatt Macbeth és Banquo a háttérben koccintson egymással, és ezt másképp nem is lehet megoldani, mint hogy két cipekedős statiszta balról behozzon egy asztalt és a poharakat, kancsót, majd az aktus után jobbra kihurcolja. (Emlékszünk még a Tannhäuser koccintós vadászjelenetére? Nihil novi sub sole.)

 

Ki-ki maga döntse el, hogy érdemes volt-e beáldozni a Fidelio díszletét azért, hogy várfalmintás tapétával borítva ezt a teret hozzák létre belőle. A két oldalt látható, szimmetrikus falaknak funkciójuk nincs, igazán látni is akkor lehet, ha betolják középre, de alapvetően nem szervez teret. Realisztikus akar lenni, de nem derül ki, hogy kint vagy bent vagyunk-e, ugyanis más tekintetben nincs berendezés, csak egy guruló trón, guruló ágy és székek (ezek nem gurulnak, ám a falak igen!). A háttérben kifeszített fehér lepedő, ennek felső részén a karzatról nem látható homokanimációk jelennek meg, nyilvánvalóvá téve, hogy realisztikus térként értelmezhetetlen a látvány. A falakat legalább nem is használják semmire, pusztán közlekednek a lépcsőkön befelé (bejöhetnének e nélkül is, elvégre nem tudjuk úgysem, hogy honnan vagy hová érkeznek pontosan). A befordított falak viszont kaput eredményeznek középen, erre egy fontos pillanatban rácsot húznak: mindenkinek tetszik érteni, hogy itten most terror van és önkényuralom? Akkor jó.

 

Igazi operaparódiává akkor alakul az egész, amikor a színpad szélén elhelyezett, megint csak szimmetrikus korlátokat használatba veszik. Igen, valaki komolyan gondolta, hogy az jó ötlet, ha az a szereplő, akinek épp mondanivalója van, szépen előresétál, megtámaszkodik a korlátnál, és előadja gondolatait. És ne reménykedjünk: az ötlet következetesen kitart a végéig. Nem így történik a másik nagy ötlettel: a meglévő függönyön felül alkalmazunk még egyet előfüggöny gyanánt, de nem ám azért, hogy az átdíszletezéseket megoldjuk (valójában ilyen nem is történik, mivel a berendezés nem változik), de a bútortologatás következetesen nyílt színen zajlik. Ám a függönyhúzogatásra bérelt két táncos boszorkány egyszer csak eltűnik, és a függöny onnantól önjáró lesz. Ez a már-most-is-ronda-de-még-nem-nagyon-poros függöny megint csak szép emlékeket idéz, hiszen kinek ne égett volna be a Nabucco amőbamintás textilje (néztük eleget), vagy kinek ne ugrana be a Rigoletto idevágó zseniális ötlete, a színház a színházban (egész véletlenül Szinetár-rendezés az is)?

 

A Macbeth leveti magáról a színház a színházban megközelítést, ezért jött a zseniális ötlet, hogy sors-drámává tesszük. Fekete és fehér (gyk. rossz és jó) boszorkányok alakítják a szereplők sorsát: van, kit megmentenek (Banquo fia), van, kinek tőrt adnak (Macbeth), és olyan is, akire szemfedőt borítanak (Lady). A rossz hír az, hogy a darab ezt az erőltetett ötletet is ledobja magáról: a boszorkányok jóslata mozgatja a szereplők sorsát, és nem maguk a banyák. De a másik elképzelés még ennyire sem működik: akármennyire kapálódzunk, a Macbeth nem szerelmi dráma, hiába ölelkeznek hőseink minden találkozásuk alkalmával. Ha a Lady épp gyávának nevezte - férfi voltát is kétségbe vonva - házastársát, akkor valószínűtlen, hogy a következő percben boldogan csókolják egymást. Ráadásul a Lady megfogalmazza hatalomvágyát (nem, itt nem jön a korláthoz, hanem a trón körül lődörög, vajon, hol is láttuk már ezt? Csak nem az előző rendezésben?), és egyikük szavai sem tükrözik a láttatni vágyott szerelmi szenvedélyt. De ha nagyon erőltetjük, akkor afféle középkori Bonnie és Clyde-ként tűnnek fel, és olyan nagyon ez sem használ a darabnak.

 

Persze ez a középkor sem biztos, bár a várfalminta és a kosztümök arra utalnának, de Macbeth szobájában földgömböt látunk, melyen Amerika domborodik, Banquo meg egy reflektorral az álla alatt érkezik kísérteni, mintha legalábbis egy c-kategóriás horrorfilmből lépett volna elő, de ami tény: az elektromosság sem a középkor jellemzője, Amerika meg nem volt még felfedezve. Ha meg kortalannak szánták, akkor a jelmezek sem idéznek semmit, így legalább az egész teljesen értelmetlen. Ám a gyerekek jól szórakoznak, ők még őszinték, mernek röhögni, a baj ezzel csak az, hogy úgy mennek haza, hogy a Macbeth egy vígopera, ahol mindenki, akit megölnek, a feje búbjáig véres lesz, de a tőr makulátlanul tiszta marad, továbbá a királyok koronában alszanak, és a hullákat zsákba téve dobálják a süllyesztőbe, de előtte kedélyesen lóbálják kicsit – nyilván kegyeletből.

 

A mindenféle korábbi produkciókból lopott (pardon: átemelt) elemek leginkább arra jók, hogy kiderüljön: ha valami máshol működött, mert szervesen illeszkedett egy elképzelésbe, azt gyökértelenül kiragadva legfeljebb komikus hatást érhetünk el. A Kisvárosi Lady Macbeth központi eleme volt a ház amortizálódása, amely a szereplők lecsúszását is szimbolizálta. Tologatták ott is az ágyat, kifordították a házat, de egyrészt erre nem béreltek külön statisztákat, másrészt illeszkedett a fenti koncepcióba. Ezt pusztán azért átemelni, mert ott is szerepelt a címben Lady Macbeth, nem túl eredeti ötlet (most az erkölcsi részét ne firtassuk), ráadásul hiba is, mert itt nem működik. Eredményez ugyanis kerekeken guruló bútorokat és várfalakat, komédiává silányítja Verdi remekét. Mert milyen abszurd már, hogy a halott királyt betoljuk egy véres ágyon (majd ki), ugyanígy a Ladyt nyílt színen öljük meg, persze így őt is ki kell majd tolni, slussz poénként egy kisasztalra is szüksége lesz, ahová a lámpását teheti, így lesz még egy bútorunk, amit el kell távolítani.

 

A gyerekek nevettek, mint mondtam, tulajdonképpen kínunkban mi is, pedig sírni kellene: válogatottan kiváló, többre érdemes művészeket hoz méltatlan helyzetbe a produkció, amely ráadásul arra épít, hogy a szereplők majd elviszik az előadást, majd kitalálják maguknak a figurákat, és különben is, operában vagyunk, prima la musica. Itt, a huszonegyedik század második évtizedében mérhetetlenül cinikus és káros megközelítés ez.

De nincs mit tenni, a függöny legördült. Az opera-színháznak befellegzett az Andrássy úton.
Nyugodjék békében.

 

Nürnbergi mesterdalnokok

 2011.03.09. 19:16

Nehezen barátkoztam meg Wagner egyetlen vígoperájával, de mára ott tartok, alig várom, hogy mehessek rá.
Vidnyánszkynak ezt a rendezését soha nem szerettem igazán, és eleinte a zenei megvalósítás is elég sok kívánnivalót hagyott maga után – hogy finoman fogalmazzak.
Persze mégiscsak furcsállottam, hogy a Nürnbergi kivételével Wagner minden művét imádom, így aztán hagytam magam rábeszélni, hogy újabb és újabb szereposztásokat hallgassak meg, és persze beszereztem pár konzervet is.

Szép lassan fedeztem fel a darab szépségeit, mára már imádom a szentjános-bogarak neszezését, a suszter motívumot, Beckmesser édeskés-idióta dalocskáját, és egyáltalán, az egész darabot.
A rendezésre meg egyszerűen nem figyelek oda. Illetve dehogynem, élénk érdeklődéssel követem, ahogy az egyébként sem túl jó rendezés atomjaira hullik. Vagy éppen –ritka boldogság- egy-egy énekes beletalál a figurájába, felépíti magát. Pesten már csak így jár minden rendezés; még ha valamikor valaki ki is dekázta, hogy ki mit csináljon, az évek folyamán, az új beállásokkal ezek a finomságok elfakulnak. Senki nem emlékszik már arra, hogy valaki zavarában vagy időnyerés miatt igazít meg egy terítőt, hogy szerelmesen vagy éppen gyűlölettel telve méregetik egymást a szereplők. Mindenből marad annyi, hogy jobbról bejössz, az asztal mellett megállsz, vagy leülsz, énekelsz, balra hátra kimész.

Hát így járt a Nürnbergi is, fájdalmasan rövid idő, mindössze néhány év alatt. Megszoktuk már, és csak csodálkozom, hogy más operaházakból akár 20-30 év különbséggel is ugyanolyan felvételek kerülnek ki egy-egy előadásról.

Operában persze ez számít a legkevesebbet, szomorúbb az, hogy zeneileg is kopik az anyag. A kezdeti szerencsétlenkedések után Jurij Szimonovtól Kovács János vette át a zenekart, tőle pedig  Medveczky Ádám. Kovács szépen gatyába rázta az előadást, de mostanra megint rengeteg finomság, pajkosság eltűnt a zenei anyagból. Nem hallom már a kora nyári alkonyban foszforeszkáló szentjános-bogarakat, Dávid dalocskája egybefolyik, kikoptak belőle azok az alig hallható kis megtorpanások, amik a nehézkes, feledékeny agyvelő kattogását, erőlködését mutatták. Sachs motívuma is belefullad a hatalmas zenekarba. Az elmúlt években valószínűleg kicserélődtek a rezek, mert ők nagyon rondán fújták, rosszkor léptek be, a harmadik felvonásban pedig a színpadon lévő kisbanda soha még véletlenül sem találkozott a zenekari árokkal. Tényleg mindent elkövettek, hogy tönkretegyék az előadást. A vonosók viszont még a régiek lehetnek, mert a hegedűk szépen együtt szóltak.

Hát így, felemásan, persze felfoghatjuk ezt úgy is, mint az élő zene varázsát – soha nem sikerül kétszer egyformán egy darab.

 

Az énekesek teljesítménye hasonlóan vegyes, mint a zenekaré.

A kismesterekről legyen elég annyi, hogy kevés kivételtől eltekintve sikerült a Ház legkopottabb, legcsúnyább, legfáradtabb hangjait kiírni. Nem is tudom, mit meg nem adnék egy olyan előadásért, ahol a kismestereket ha nem is óriási, de legalábbis egészséges hangok éneklik.

Volt persze kivétel, Bretz Gábor Kothner mestere például még mindig zseniális, az első felvonásbéli laza koloratúráitól meg egyenesen elolvadok. Nem beszélve a színészi alakításról: Bretz egy rendkívül vonalas, roppant rosszindulatú Kothnert tesz a színpadra.

Hangilag még Berczelly István Pogner mestere volt értékelhető a kismesterek között. Berczelly hangja még mindig nagyon a helyén van, szépen, erősen szól. A játék az más kérdés, de nála el tudom fogadni, hogy ő csak énekel, és nem elemzi különösebben a figurát.

Gémes Katalin Magdalénája egy telitalálat. A művésznő talán nem rendelkezik egy világsztár kvalitásaival, de rendkívül megbízhatóan énekel és igen jó őt hallgatni. Magdalénája cserfes, kicsit szeleburdi, kicsit komolykodó, tele van élettel, kiragyog az előadásból.

Beöthy-Kiss László Dávidja hangilag nincs annyira szép, mint Kothner vagy Magdaléna, de becsületes munka. Fiatal, suta, kicsit nehézkes agyú, szerethető figura. A szerepformálása pótolni képes még a zenekar hiányosságait is. Amint fentebb említettem ugyanis, a zenekar egyáltalán nem tudta ábrázolni Dávid mamlaszságát, szerencse, hogy az énekes igen.

Kálmán Péter Beckmessere nem a kedvenc hangom ugyan, de ő is nagyon megdolgozott a szereppel, azt mondhatom rá, hogy soha rosszabbat. Talán csak a versenydalt kéne sziruposabbra és manírosabbra vennie. Illetve én szeretnék egy ilyet hallani, a belső mozim a versenydal alatt egy piperkőc, ragacsos, cukros hangot hall. Úgy is rendben van persze, ahogy ő előadja.

Gonzalez Mónika hosszabb kihagyás után énekelte ismét Évát. Régebben az előadás egyik erőssége, sőt, fénypontja volt, most kissé fáradtnak, és fent bizonytalannak éreztem a hangját. Biztosra veszem, hogy a művésznő jövőre már teljesen visszatalál a szerepbe és újra világszinvonalú Évánk lesz.

Molnár András még mindig A Wagner Tenor, és attól félek, hogy –nem lévén utánpótlás- ez még jó pár évig nem is fog változni. Fantasztikus hangi kondicóban van, szép, fényes magasságokkal. A mélységei kezdenek kissé kiürülni, de ez néhány hang mindössze, és egy tenornál ugye mégiscsak a magasságok a fontosak. A Hajnali álomban gyönyörűen szólt, szinte bosszantott, hogy Wagner egyetlen egyszer sem énekelteti vele végig. Versszakonként, sőt, néha soronként megszakitja a győztes versenydalt vagy Sachs, vagy a kórus. Molnár hangján végtelenítve, órákig tudnám hallgatni.

Végül, de nem utolsó sorban Perencz Béla hatalmas énekesi teljesitményt nyújt,  mint Sachs, a költői és filozófusi vénával megáldott -vagy megvert(?)- suszter. Elképesztő fizikai és hangi teljesitmény, ahogy végig énekli a szerepet, és még tartalékol is az utolsó jelenetre.

Őszintén kívánom, hogy bár ne tenné – azzal a bömböléssel ugyanis tönkreteszi mindazt, amit addig Sachsról felépített. Az első két felvonásban, és a harmadik elején is imádok minden percet, amikor énekel. Érzékeny, Beckmesserrel kissé pikírt, Évával visszafogott, csak egy-egy pillanatra csap ki belőle a forró vágy, amit az érett férfi érez a fiatal lány iránt. Walterral és Dáviddal atyáskodó, szóval nagyon, nagyon-nagyon rendben van hangilag is, szerepértelmezésben is – egészen az utolsó tíz percig, mert akkor nem tudom, mi történik. Perencz elkezd hőbörögni, hadd ne mondjam, torgyánosodni. A filozófus, aki másfél órával korábban még azon morfondírozott, hogyan törhetett ki a nürnbergiekből az állat, nos, a filozófus a szemünk előtt  –sőt, ami még rosszabb, a fülünk hallatára- válik egy hőzöngő hordószónokká, aki még ráadásul ki is tépi Walter kezéből a kardot és térdre borulva megcsókolja. Aztán a  magasba emeli és körbehordozza, hogy mindenki egészen biztos legyen benne, hogy most aztán ha itt végre összemegy a függöny, Nürnbergben kő kövön nem marad majd és a békés polgárok dikiccsel, péklapáttal vagy szabóollóval  fogják kinyírni egymást. Vagy tankokkal rohanják le Lengyelországot – ahogy azt a fáma tartja Wagner zenéjéről.

Pedig hát nem. Óriási különbség van aközött, hogy valaki arról beszél, hogy a német kultúrát a pogárok és mesteremberek hétköznapjaiban kell megalapozni, vagy aközött, hogy a német kultúrát a polgároknak és mesterembereknek tűzzel-vassal kell elterjeszteni.

A közönség a jelek szerint nem érzi a különbséget, mert az előadás végén tombolva ünnepli Sachs megzakkanását. A békés költőből, a nagylelkű férfiból, a lelkes patriótából így kell véres szájú, hőbőrgő hordószonokot csinálni, ahogy Perencz Béla teszi.

Kár.

A pesti Operaházban a jelek szerint nyoma sincs a színházakban kötelező fegyelemnek. Itt egy énekes teljesen figyelmen kívül hagyhatja nemcsak a rendező instrukcióit, de a darab mondanivalóját is. Sőt, a díszleteket és a kosztümöket is simán átterveztetheti magának, zöld ing helyett pirosat vehet fel, középkori német suszterként koronás címert viselhet a mellén. Kicseréltetheti az asztalt, és kardot csókolhat, amit pedig sem Wagner, sem a rendező nem szándékozott beleérteni a darabba. Sőt és legfőképpen maga Hans Sachs, a középkori német suszter, költő, filozófus és humanista polgár sem tett volna ilyet soha.

A Nürnbergit ettől még szeretem, és alig várom, hogy jövőre újra bosszankodhassak a fertelmesen gyenge kismestereken, hogy élvezhessem Bretz rosszindulatú Kothnerjét, Gémes cserfes Magdalénáját, González édes Éváját. És persze Perencz hol szerelmes, hol pikírt, hol bölcs Sachsát. Az utolsó tíz percben meg, amikor megbolondul, majd befogom a fülem.

Hátha nem történik meg az, amit nem hallok.

Címkék: operaház máo mesterdalnokok

Nem egy vidám este, így a Kocsonyafesztivál előestéjén Miskolcon. Nem tudom azt mondani, hogy gyönyörű város, de azt igen, hogy egészen vadregényes terepekre is tévedhet az ember a belvárosban, és igazán szép, emlékezetes dolgokat is láthat. Mondhatni, hogy a vurstli hangulatú fesztivál tragikus nyitánya volt a Miskolci Szimfonikusok Mesterbérletének soron következő előadása, Puccini: Pillangókisasszony című operája. Jó volt azonban látni, hogy a havazás és az igen hideg idő ellenére micsoda kulturális élet van az "Acélvárosban". A Nemzeti Színház is nívós programokkal és bemutatókkal várja a közönséget, és ez a kis ékszerdoboz, a Művészetek Háza is rangos eseményeknek és fellépőknek ad otthont. Minden tekintetben kiemelt előadásként volt hirdetve az esti műsor, hiszen az előadást vezénylő karmester Kovács János és a címszerepet éneklő González Mónika is életében először adta át magát Puccini (számomra) legjobb és valóban legemberibb operájának. Kicsit félve is ültem le, hogy "tollat ragadjak", és erről az operáról osszam meg személyes véleményemet, mert Puccini operái mindig is távol álltak tőlem és világomtól. Ugyanakkor a valódi és reális érzelmeket mindennél többre tartom essen szó operáról, vagy bármely műről, amelyben valódi embereket és valódi sorsokat lehet felfedezni. A barokk és klasszikus stílus még leginkább a mitológiából merítette az operalibrettókat. És igen, pontosan azért tartom nagyra a "régi zenszerzőket", mert nem is gondolnák az emberek, hogy egy mítikus tárgyú művet mennyire emberközpontúvá tudtak tenni a maguk zenei eszköztárával. 

Puccini műveiben főként az emberi érzésekre összpontosított: kis örömök, mindennapi kis események, nagy szenvedélyek és érzelmek jelennek meg, teljesen hétköznapi módon. Teljesen hétköznapian, de ugyanakkor rendkívül felfokozottan képes ezeket a hétköznapi dolgokat megjeleníteni. Némely művében túlzásokba is esik a zeneszerző, ami számomra már-már túl szirupos és túlzottan a romantikára hajaz. Sok esetben éreztem már azt Puccini opera hallgatásakor, megtekintésekor, hogy a zenei ötleteket mintha csak a zenei témákat tapsolná meg a közönség, és a színpadi eseményeket teljes mértékben el is felejtenék. Ezért is szoktam mondani, hogy Puccini minden operájába komponált egy híres részletet, mely mind a mai napig világsláger, és ha mást nem is ír, akkor is örökké bevési magát a zeneirodalomba. A Pillangókisasszony esetében ez az érzés azonban soha nem fogalmazódott meg bennem, nem éreztem azt, hogy üresjáratokkal megy az opera előre, nem érzek benne unalmat és oda nem figyelést. Folyamatos áriák, duettek, nagyjelenetek és kórusok kötik le az ember figyelmét, vagy pedig a csodálatos zenekari részek. Még a Bohéméletben is szinte mindig csak és kizárólag Mimi halálát várom. Például az olykor sematikus és túlzó zenei formákat betudhatjuk akár a fáradtságnak, akár a kor szellemének. Butterfly esetében viszont Puccini az ének, a zene totális szuggeszcióját testesíti meg és adja át a hallgatóságnak és nézőknek. Igazi emberekkel! Itt a zene együtt él a szereplők sorsával, ami szintén végig erős atmoszférát teremt. A butuska fordulatok és a túlzóan romantikus, hatásvadász korszak olyan operája ez, mely minden tekintetben a legkiválóbb, és ahogy már írtam, a legemberibb alkotás. Puccini operája az ősbemutatón nagyot bukott. (Tapasztalat, hogy azon operák, melyek megbuktak, számomra azonnali kedvencekké válnak.) Az ősbemutatója 1904. február 17-én volt a milánói Scala-ban. A darab megbukott, a nézőtér zajongott, majd amikor a Pillangókisasszonyt alakító Rosina Storchio kimonója véletlenül fellebbent és láthatóvá vált az egyébként titkolt terhessége, a közönség fékezhetetlenné vált, és azt kiabálta: „Terhes a Pillangó! Ott a kis Toscanini!”. (Rosina Storchio szerelmi viszonyt folytatott az akkor már nős Toscaninivel, és éppen tőle várt gyereket.) A másnapi újságok lesújtó kritikákat hoztak, Puccini és Ricordi pedig visszavonták a Scalától a mű előadási jogát. Tény, hogy az akkor bemutatott Pillangókisasszony-változat sokkal hosszabb volt a ma ismert változathoz képest, az első felvonás sok felesleges epizóddal volt telezsúfolva, a második felvonás pedig majdnem két óra hosszú volt. A sikertelen bemutató után, május 28-án átírta, és Bresciában ismét színre vitte az operát, amely ezúttal hatalmas sikert aratott. AZ USA-ban pl. a legtöbbet játszott, legtöbbet színre vitt Puccini-opera. Az elsöprő siker Londonban, a Covent Gardenben következett be, ahol Emmy Destinn és Enrico Caruso alakították a főszerepeket. 1906. május 12-én az operát Puccini jelenlétében Budapesten is bemutatták.

És most Miskolcon került színre -  kettős debütálás keretén belül.
A Művészetek Háza egy igazán szép és díszes koncerterem, de kívülről látva még elképzelésem sem volt arról, hogy hova is fogják tenni Puccini wagneri méretű zenekarát és kórusát, szólistáit. Megoldották szerencsére.
Élmény, élmény és élmény, hogy ilyen közelségeben élvezhette a közönség az előadást. Kicsit olyan érzésem támadt, hogy egy félig szcenírozott produkciót látunk és hallunk. A Miskolci Szimfonikusokat már volt szerencsém hallani, de így ilyen színvonalon még nem, köszönhető ez Kovács Jánosnak és talán a művészi alázatnak, ahogy az operához hozzáálltak. Érezhető volt a zenészeken, hogy a zeneszerző csodás dallamait nem felaggatták a hősökre. A szereplők drámai és érzelmi helyzetei abszolút a zenekarból fejlődtek ki. Rendkívüli drámai érzékkel játszottak és kísérték az énekeseket. Kovács János muzikalitása és az adott műhöz való viszonyulása évek óta megdöbbent. Elképesztő energiákat fektet a vezénylésbe - legyen szó a zenekarról vagy az énekesről: a tenyerén hordozza őket! Komolyan nem értem, hogy miért nem személyében köszönthetjük az Operaház főzeneigazgatóját.

González Mónika  szintén "újdonsültként" mutatkozott be, és állíthatom, hogy bravúrosan. A külcsíny minden tekintetben keleti jelleget mutatott. A művésznő gyászfekete, roppant elegáns ruhája is mutatta, hogy a történet hova is vezet, ugyanakkor egy szép és színes kendő mutatta a reményt és elvárásokat. Már Cso-Cso-Szán belépőjénél érezhető volt, az a hatalmas drámaiság, melyet e szerep megkíván. A második felvonásbéli nagyáriánál pedig tökéletesen kiteljesedett. Az "Un bel di vedremo" zárótaktusai után a könnyes szemű és szipogó közönség örjöngő tapsviharban tört ki. Hangja rendkívül drámai érzékkel rendelkezett, minden tekintetben. Mélységek, magasságok szépen "megfogva" és fényesre csiszolva. Hangjában a fiatal kislány reménysugara és a tragédia kifejlődése és kifejezése egészen egyedi! És igen! Szerepmegformálás. Hiába a koncertszerű előadás, de ezt a szerepet átélés nélkül nem lehet elénekelni. González Mónika minden rezdülése maga volt a zene és maga volt Butterfly. Ily szerepmegformálást utoljára Verdi Traviatájának Violetta Valéry-szerepében láttam. Bízom benne, hogy az operaházi produkcióban is köszönthetjük majd az opera címszerepében a művészt.
Partnere ezen az estén Fekete Attila volt, aki fényes és rendkívül erős hangján szólaltatta meg Pinkertont. Lélegzetelállító duetteket, rendkívüli erejű áriákat énekelt. Drámai tenor szerepről van szó, ugyanakkor igen sok magas hangot tartalmaz, melyek igen kényessé teszik a szerepet. Fekete Attila a szó szoros értelmében hatalmasat énekelt! Szerintem most a magyarok közül a legalkalmasabb erre a szerepre. (És az ehhez hasonló hatalmas drámai hangot kívánó szerepekre.) Színvonalas és hiteles produkciót láthattunk tőle. Talán annyit itt megjegyeznék, hogy egy ilyen hatalmas hangra nem árt, ha a jövőben azért vigyáz, nem tenne jót, ha túl erőltetné hangszálait. Szuzuki szerepében szintén egy operaházi tag lépett színpadra:Gémes Katalin. Szuzuki szólamában a lehető legjobb választás volt. Számomra egy igazán aggódó szereplőt adott Cso-Cso-Szán mellett. Azt tudom mondani, hogy igenis szükség van az ilyen művészekre, mint ő. Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok-szériájában is szépet és maradandót alkotott! Kálmándi Mihály pedig továbbra is profi művész. Gyermekkorában zongoristának készült. Én örülök, hogy inkább az énekesi pálya mellett döntött. Meleg baritonja nagyon gazdag és bőséges, ehhez társul egyfajta rutin és magabiztosság.

Bár a statisztika szerint a Tosca a legnépszerűbb Puccini-opera, de emberségben és sorsokban egyik műve sem veheti fel a versenyt a Pillangókisasszony érzékiségével.

Megyeri Zoltán

 

 

 

Mesterdalnok a gyakorlatban

 2011.02.08. 00:19
Most már egészen biztos: Wagner leghosszabb operája nem egyszerűen monumentális remekmű, hanem olyan megunhatatlan opusz, amelyben nemcsak minden alkalommal újabb felfedezést tehetünk - a részletek szépségében elmerülve például -, hanem életkorunknak, a minket aktuálisan foglalkoztató gondolatoknak megfelelően mást és mást találhatunk benne fontosnak, érdekesnek.
Nem beszélve arról, hogy Wagner híres motivikus építkezése folytán elsőre gyakorlatilag befogadhatatlan a mű, és csak a sokadik megtekintés-meghallgatás nyújtja a felfedezés izgalmát, nem beszélve a vígoperai felszín alatt megbúvó filozófiai mélységekről, no és a rendezés által hozzátett szimbólumrendszerről.
 
Néha a szereplők teszik hozzá az aktuális pluszt a darabról való gondolkodáshoz. Most például másképp hallgattam Sachs filozofálását a fiatalság, a költői ihlet megőrzéséről, és rájöttem, hogy Molnár András A MESTERDALNOK a gyakorlatban. Ugyanis ő az, aki megvalósítja az eszményt, amelyről Sachs beszél, méghozzá saját pályáján: teljesen mindegy, hogy hány évtizede birtokol egy-egy szerepet, mert az évekkel nyilván érettebbé váló előadásmód mellett azt teszi, amiről Sachs beszél: megőrzi, konzerválja, vagy ha úgy tetszik, profizmussal újra és újra előállítja azt a szereplőt, szituációt, amelyet a darab megkíván. Az örök megújulás és a biztos alapokon nyugvó profizmus (a költészet nyelvére lefordítva: a stílusok és formák, szabályok, tabulatúrák biztos ismerete elegyedik az ihletettséggel) – nos, ez a garanciája szinte mindennek az életben, legyen az egy szakma vagy a konkrét példa, amit Sachs vázol fel: a két szerelmes kapcsolatának megőrzése a házasság hosszú évtizedeiben. Ezek után voltaképpen értelmetlen azon csodálkoznunk, hogy Molnár András miként képes ifjú Stolzingi, Parsifal, Siegfried stb. lenni pont úgy, mint húsz éve, és mégis teljesen másképp. Mesterdalnok, ennyi a titok.
Hogy mennyire? Részletezzük. A minap hallott vendégművészünket erősen bíráltam a Pikk dámában nyújtott teljesítményéért. Kevés színészi eszközzel élt – most finoman körülírtam. Közben sokszor vádolják azzal Molnár Andrást, hogy nem nagyon mozog a színpadon. Tény, nem a túlmozgásos énekesek közül való. Ámde, és itt jön a hatalmas különbség: megszámlálhatatlanul sok árnyalatot használ, annyi hangszínt kever ki egy figurához, amennyit csak kell, és innentől édesmindegy, hogy körberohanja-e háromszor a színpadot (olyan is van: ld. Parsifal), mert jelen van. Játszik. Igen, a hangjával. Operaénekes, mégis mivel játsszon? Zseniális, ahogy hízeleg Pognernek, vagy kissé lekezeli Dávidot, vagy ahogy felháborodik a vizsgán, és ahogy csalódottan kezdi el mesélni Évának, hogy aztán egyre jobban belelovallja magát, majd úgy csattanjon fel, mint aki tényleg indul megverni Beckmessert. Aztán ott vannak még a hangsúlyok, a szövegnek nem pusztán tökéletes és evidens ismerete, hanem ennek átadása is.  
Mindezt nem is szántam dicséretnek, csak példa, hogy mi minden derülhet ki a darabról akár a 30. előadáson. Miután jót nevettünk Beckmesser felsülésén, a mesterek ósdi szabályainak kifigurázásán, elgondolkodhatunk a saját életünkön is: lesz-e erőnk mindig megújulni, lesz-e elég költészet az életünkben ahhoz, hogy átsegítsen mindenen? Talán mégis a mesterek tudnak valamit? Kellenek azok a szabályok, hogy legyen miből építkezni?
 
Azért a dicséretnek is helye lesz itt. Igazságtalanság, hogy Hans Sachs szerepére kicsit hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, hogy valami őrült nagy massza, hosszú, nehéz stb., és bárki, aki túljut rajta valahogy/akárhogy élve, azt megtapsoljuk - és kész. Közben meg ez is egy szerep: hosszú meg minden, na de nem lehetetlen úgy elénekelni, hogy a masszán kívül más emlékünk is legyen az előadásról. Perencz Béla pedig olyan elképesztően jól énekli, hogy hirtelen szereppé válik. Imádom, hogy énekel, és nem túljut a félórás jeleneteken, monológokon, hogy nem maratont fut. Énekel. Olyan megoldásokkal, hogy az állam leesik, olyan hangokat fog meg vagy indít el, és olyan biztonsággal, hogy csak bámulni lehet. (Az „Euch macht ihr's leicht…” indítása például kívülről dögnehéznek tűnik, és hát a megvalósítás perfekt. Vagy a Wahn-monológ „Johannisnacht!”-ja, amely az értékes hanganyag legszebb oldalát mutatja.)
Nyilván beosztással dolgozik, „spórol” is, ahogy szoktuk mondani, de ezt nem mutatja kifelé. Így aztán a nézőnek megadja azt az érzést, hogy itt egy szereplő, aki elég sokat van színen, de nincs ebben semmi különös, nem vesszőfutás, hanem művészet. Eddig a dicséret.
Ha folytatnám, megint el kéne mondanom, sokadszor, hogy nem és nem értem: ha valaki fel tud építeni egy ilyen figurát kilencvenvalahány százalékig úgyszólván tökéletesen, akkor miért válik az utolsó cca. nyolc percre ócska hordószónokká, avagy miért rombolja le, amit addig épített…?
 
Érdekes lenne a rendezésről beszélni, amely már mint olyan, rég nem létezik, ugyanis ez az az előadás, ahol mindenki azt csinál, amit akar, így aztán minden új beálló hozott valamit, néhány esetben (ld. fent) pedig gyökerestől felforgatta az egészet. Nyilván csak a MÁO-ban lehetséges, hogy új díszletelemeket építek a darabba, mert én aztán jobban tudom, mint a rendező. De ez megint messzire vezet, nézzük azt, ami még jó, és működik. (A világosítás most például padlón volt, hagyjuk.)
Abszolút kedvenc szimbólumom a kard. Vidnyánszkynál soha semmi sem véletlen, volt szerencsém többször is látni rendezés közben, hihetetlenül igényes az apróságokra, még arra is, amit a néző talán észre sem vesz. Vagy csak sokadjára, ha türelmes. Hanem ez a kard világos: ott fekszik a súgólyuk tetején, már a nyitány előtt látjuk, tehát meglehetősen exponálja a rendezés. Ott is lesz az egész felvonás alatt, majd a végén Walther felveszi és viszi magával. Waltherünk, mint megtudjuk, nemesi származású, és éppen az a terve, hogy elvegyül a polgárok között Nürnbergben. A kard lehetne címer vagy pajzs, mindegy, a nemességet képviseli a polgársággal szemben. Igen, szemben: emlékszünk Dávid megjegyzésére arról, hogy a lovag úr azt hiszi, rögtön mester lehet csak azért, mert nemes. És lássuk be: a lovag úr tényleg azt hiszi – eleinte. Jellemzően a kardhoz akkor nyúl, amikor épp kitették a szűrét, megbuktatták, az ő felfogásában meg is sértették. Évához már karddal érkezik, akár használná is, miközben arról beszél, hogy nem teheti. Még másnap reggel is nála van, de leteszi – versíráshoz ugye nem kell. És itt jön egy fontos momentum: Sachs elzavarja átöltözni, ő elindul, és ottfelejti a kardot. Sachs viszi utána. Lovagunk kezd költővé, mesterdalnokká válni, ahhoz már nem fog kelleni a kard. Utóbb a versenydalhoz hozza be – talán utoljára konferálják fel mint nemes lovagot -, a győzelem után „csak” költő lesz és mesterdalnok.
Nos, ez csak egy kard, és mégis: Walther egész jellemfejlődését bemutatja nekünk. 
 
Zenekar. Minden hangját imádom a darabnak, de mégis mindig hallok benne újat. Kimeríthetetlen. Ha meg nem a részlet új, akkor a megformálása. Most a hegedűk meg általában a vonósok olyan szépségeket mutattak, hogy bele kellett halni a gyönyörűségbe. Aztán a rezek kijózanítottak néha – semmi sem lehet tökéletes. De egészében mégis: volt egy keret, egy végigvitt karmesteri elképzelés (Medveczky Ádám jóvoltából), részletszépségekkel és az Egész monumentális szépségével.
Szép siker volt, és meglepően jó ház. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján sokan adják fel a 2. felvonás után. Most is, de így is maradtak elegen. Jó ezt látni. Amíg lesz színháznyi ember, aki elszakad tévétől, rádiótól, mobiltelefontól legalább 5 órára, hogy zenét hallgasson, operát nézzen, addig nincs nagy baj.
Azt állítják, hosszú a darab. Ugyan. Kezdhették volna elölről – felőlem. De a kevésbé őrültekre való tekintettel egy javaslat: ezt tényleg meg lehetne csinálni valós idejű előadásban: napközben és este az első két felvonás, másnap a harmadik. Richard tutira ellenezné – ne kérdezzük meg.  
 
A sokat játszott nyitány helyett most legyen itt a 3. felvonás előjátéka, szintén zseniális:
 
 
Perencz Béla Hans Sachs szerepében 2009-ből:
 
 
 
És egy klasszikus, kiváló tenorunkkal, Kónya Sándorral:
 
 

Címkék: operaház mesterdalnokok

Három éve egy erős előadást búcsúztattunk el, de akkor már mérsékelt érdeklődés övezte a közönség részéről, ezért is küldték pihenni, hogy aztán főnixként támadjon fel. Vagy valami ilyesmi. Na de zombira nem számítottunk.

A 2003-as premiert az a Jurij Szimonov tanította be, akit legutóbbi, Mesterdalnokok-próbálkozásáért nem zártunk a szívünkbe, viszont a Dámával igen közeli kapcsolatot ápolhat, mert betanítása éveken át működőképes maradt, és aki minden színpadi akciótól függetlenül, Csajkovszkijt akart hallgatni, annak számos szép percet szerzett az előadás.
Szimonov a mostani felmelegítésnél nem volt itt, de nagyobb baj, hogy jelenlegi főzeneigazgatónk viszont igen, és vezénylése rányomta a bélyegét az egész előadásra. Ez a zene annyi lírát, annyi szépséget tartogat, talán még az Anyeginnél is többet, legalábbis – bevallom – lehet, hogy a Dámát kicsivel jobban szeretem (a zenét, nem az előadást), és mindez a sok szépség, finomság megmutatkozhatott volna a mai előadáson is. Mondjuk, ha valaki más vezényel.
De sajnos a problémák ezzel még nem értek véget. Hermann szerepének három birtokosa volt az elmúlt években (köztük Jurij Maruszin inkább átutazóként volt jelen), de azt hiszem, a nagyközönség a szerepet Bándi Jánossal azonosítja, nem véletlenül. Az övénél kevésbé egzaltált, de önálló és adekvát szerepformálással Molnár András is hozzájárult a darab hazai interpretációtörténetéhez. Bándi Hermannja viszont korszakos és operatörténeti jelentőségű alakítás, amely mindig motorja volt az előadásoknak. Ez a motor most hiányzott. Nem is kicsit.
Badri Maisuradze csak a MÁO-ban új vendég, amúgy már kétszer is láthattuk Pesten. Először egy koncertszerű zeneakadémiai Parasztbecsület-Bajazzók keretében volt hozzá szerencsém, később pedig a Müpa Végzet-előadásában, szintén koncertszerűen (vagy ami rosszabb: Káel-félszcenírben). Az a rossz hír, hogy Maisuradze pont olyan jó színész teljes előadásban, mint koncerten. Anélkül, hogy hosszan ragoznám: színtelen-szagtalan, de nemcsak szimplán unalmas, hanem olyasmit sem csinál meg a rendezésből, ami a megértést szolgálná. Így például sokan csodálkozhattak ma, hogy a Dáma mégis mitől halt meg, mert hiába adott elő Wiedemann Betti egy jól koreografált haldoklási jelenetet, ha annak nem volt kiváltója, magyarán: nem volt partnere. Még rosszabbul járt Bátori Éva, akinek a legtöbb közös jelenet jutott a tenorral, és bármily derekasan próbálta egyedül elvinni a darabot, játszani kettő helyett, ez még soha senkinek nem sikerült, így neki sem. Pedig megérdemelt volna egy jó partnert, hiszen rég hallott jó formában énekelt – egyébként a hölgyek mindegyikére áll ez: Meláth Andreát még mindig nagyon jó hallgatni mindkét szerepében, és ezúttal partnert is kapott a pásztorjátékhoz Váradi Zita személyében. Massányi Viktor nekem már Jeleckij marad, így nem tudom értelmezni Tomszkij szerepében – még szerencse, hogy ő jobban boldogul, mint én. Közben Szegedi Csaba is felnőtt a feladathoz – ti. a Jeleckij-ária az egyik legeslegnagyobb kedvencem, és azt rosszul énekelni nem bocsánatos bűn, de erről nincs szó, nagyon is rendben van, csak hát az a fura helyzet áll elő, hogy a szerepe szerint tartózkodó, arisztokrata herceg szenvedélyesebb vallomást tálal fel Lizának, mint a szerepe szerint szenvedélytől űzött, kissé őrült Hermann, aki ezzel szemben tökéletesen szenvtelen volt, és úgy sétált be Lizához az éjszaka közepén, mintha a boltba menne kenyérért. A legrosszabb, hogy emellé még hibátlanul is énekel, ugyan nem szól semmiről, de belekötni nem lehet. Bár legalább rontana – kívánjuk magunkban -, mert akkor legalább valamilyen lenne végre.
 
Visszatért hát az öreg hölgy, akit visszavártunk – de nem egészen így.
 
A második felvonás fináléja a premierről: (Budai, Bándi, Gavrilova és Szimonov)
 
  
 

És Hermann áriája ugyanonnan:

Címkék: operaház dáma pikk

Bohémek karácsonya

 2010.12.28. 01:02

Bohémélet-trilógiával zárul az év - legalábbis nekem, és ami az előadásokat illeti, vegyes érzésekkel. Azt meg kell persze említenünk, hogy az időjárás tökéletesen alkalmazkodott a darabhoz, magyarán szólva: majd befagyott a...

Az utóbbi hónapokban össze-vissza kavart szereposztásból végül az kerekedett ki, hogy a hazai részben új, részben régi csapathoz csatlakozott két vendég, a Győriványi-noteszből kihullva, és ahogy megszoktuk, a nemzetközi harmadvonalat (némi jóindulattal) képviselve. Persze az új megbízott főzene mindjárt kitűzte magát karmesternek is, a szokásos módszerrel: hátha a "sztárok" mellett nem tűnik fel, hogy ő milyen közepes karmester. Rossz hírem van: feltűnt. Bár a többi, általa legyilkolt Puccini után még ez fájt legkevésbé. És ezúton köszönöm, hogy kivételesen nem cserélte át a felvonásokat, nem játszotta el Mimi halálát az átdíszletezés alatt, és a Manon-intermezzót sem. Néha ennek is örülni kell... 

Határozottan jót tett a darabnak a fiatalítás, még ha nem is teljesen így volt megtervezve. Valahol vicces, hogy Bretz Gábort máris nemzetközi sztárként jegyzik, de remélem, ő még egy ideig nem csúszik át abba a kategóriába, akit a nevéért tapsolnak, főleg, hogy a teljesítményén is bőven van tapsolnivaló. A Marcelből Schaunard-rá lefokozott Szegedi Csabával kapcsolatban van egy rossz hírem (mármint lefokozóinak rossz): a vendég-Marcelt még a relatíve kisebb szerepben is leénekli és főleg lejátssza a színről. Pár éve Rost Andrea neve még garancia volt, ma már nem feltétlenül. Ami a színpadi jelenlétét illeti, évek óta várom, hogy kiváltson belőlem valamit, de úgy néz ki, várhatom tovább. A szokott makulátlan éneklése már nem az, kényelmetlen, éles hangok jelzik, hogy túl vagyunk a pálya csúcsán. Ráadásul Tokody hangszínei, hangsúlyai, gesztusai olyan szinten beégtek nekem az elmúlt sok év sok Bohém-előadásán, hogy nehéz tőle elvonatkoztatni.  
Aztán egy különös mondat, amit a megbízott főzene-karmester blogján olvastam: a kiváló vendég-Marcelről ír, aki színészileg is kiemelkedő stb. Hát nem tudom, ő mit látott, de a nevezett albán bariton összes színészete kimerült a kartárogatásban, mindehhez jellegtelenül és kiszámíthatatlanul énekelt, bár a harmadik előadáson valóban jobb volt, mint az első kettőn. Volt honnan javulni.
A vendég-Musette kizárólag rúdtáncos mozgásáról marad emlékezetes - mondani sem kell, mennyire nem passzol ebbe a produkcióba az a közönségesség, amit ő előad. Furcsa, de ő meg egyre gyengébb lett a sorozatban, pedig olyan jó sosem volt, hogy ezt megengedhesse magának.
Vicces, de a szereposztás "veteránja" Rodolphe szerepét hat éve alakító Kovácsházi István, és aki látta a beállásakor, annak nem kell magyarázni, milyen ívet futott be azóta.
A zenei irányítás legfőbb jellemzői: a laposság, vontatottság, néhol hangerővel kompenzálás, tehát a szokásos Győriványi-tempó. A feleslegesen hosszú hatásszünettel a karácsonyi előadáson például elérte, hogy a közönség beletapsolt Mimi halálába... Ez persze minősíti a főként külföldi és operát soha nem látogató nézőket is, de a karmester ugratta be őket. Aztán: a háziúrral közös jelenet olyan elképesztően lassú volt, hogy a szétesés fenyegette az előadást.

Mindezekkel együtt megérte a sorozat, például kiderült, hogy Schaunard-t is észre lehet venni a színpadon, mi több, néhol kimondottan kényes szólama elénekelhető magas színvonalon is, nem csak háttérvokálként. Továbbá a Kabát-áriát lehet ülve, a szituációban maradva énekelni, és nem előresétálni, felvenni az ária-éneklős pozíciót, mintha koncerten volnánk. Ha csak a két új beálló bohém-fiút nézzük, kiderül, hogy a reménytelennek hitt, rendező és rendezés nélküli darabban is lehet újat és meglepőt mutatni. Köszönjük.

Címkék: operaház bohémélet

Erkel Last Minute

 2010.11.23. 17:29

Bánk bán - ősváltozat 2010. november 6. Magyar Állami Operaház

  

Kissé zaklatottra sikerült a Magyar Állami Operaház (a továbbiakban: MÁO) megemlékezése alapítójának 200. születésnapjáról.

Tavasszal még majdnem minden nagyon szépnek és jónak látszott; márciusban koncertszerűen előadják a Dózsa Györgyöt, novemberben lesz egy Erkel-gála, és rögtön utána végre előveszik a Bánk bán eredeti verzióját. Sőt, nem csak hogy előveszik, de egyenesen egy külföldi rendezővel állíttatják szinpadra.Ennek már csak azért is örültem, mert az utóbbi évtized Bánk rendezései bizony nem sikerültek túl jól. Hiába helyezték át az eseményeket a reformkorba, a jellegtelen, határozatlan szinészvezetés, a szinpadon és mindenféle nyikorgó lépcsőkön keresztül-kasul, cél nélkül bolyongó kórus, a gagyi, pipiskedő balettbetétek, a poros papírvirág girlandok az agyamra mentek. Tényleg minden rossz, avítt operai klisé megtalálható Kerényi Imre rendezésében. Nem gyászoltam, amikor májusban, az utolsónak gondolt előadáson a karmester képletesen eltemette a rendezést. Ennél a naftalinszagú giccsparádénál csak jobb jöhet.

Aztán fordulatak mindenféle szelek és kockák és csavarok, kitörtek az Operaház környékén a legkülönfélébb botrányok: politikaiak, gazdaságiak és hiúságiak vegyesen. Lényeg a lényeg, hogy a MÁO visszavonta az olasz rendező megbízását. Aztán a szereposztások böngészéséből az is kiderült szép csendben, hogy előveszik ugyan Erkel és Egressy eredeti művét, de csak egyetlen, koncertszerű előadás erejéig, aztán visszakapjuk a Nádasdyék által átdolgozott változatot az elbúcsúztatott rendezésben. És ebben nem az a baj, hogy egyszer már eltemettük, hanem hogy már évekkel ezelőtt ezerszer meguntuk. De mit számít az, engedni kell a közönség, pontosabban a komolyzenei portálon fórumozók nyomásának, nemzeti operánkat nem szabad egy külföldi kezére bízni. Hiszen még képes lenne, és tényleg szinpadra állitaná Bánk vádját, amit Gertrudis szeme közé vág abban a bizonyos végső nagy összecsapásban: „Királyi házadból bordélyt csináltál!”. Több képernyőoldalnyi komment született arról a rémhirről, hogy a rendező egy kuplerájba helyezné a darabot.

Hát igen, egy kupleráj azért mégiscsak borzalmasabban hangzik, mint egy bordély, hát nem?

De igen.

Szóval az Operaház szép lassan kihátrált az ősverzió szinpadra állítása mögül. Az előre, premierként meghirdetett (és bérletben eladott) előadást ekkor már nem lehetett visszamondani, így született az a fantasztikus ötlet, hogy teljes szinpadi produkció helyett legyen csak egy koncert. A felkért művészek el is kezdték betanulni a szerepeket (nem zárójelben jegyzem meg, hogy az ősváltozat mind zenéjében, mind dramaturgiájában, mind szövegében tényleg nagyon különbözik a Nádasdyék által átdolgozottól)

Aztán, ahogy bonyolódott a politikai meg gazdasági meg mindenféle egyéb személyzeti helyzet, lassan kiderült, hogy az Erkel gálát sem tudják megtartani. Ott maradt egy üres  nap, amit mégiscsak illene Erkellel kitölteni, legyen hát aznap is ős Bánk. Mivel nincs ember, aki két nap egymás után el tudná énekelni Melindát, Gertrudist és Bánkot (sőt, még Ottót sem), gyorsan felkértek hát egy második szereposztást is a darab betanulására.

Az események gyorsaságára jellemző, hogy én október elején vettem jegyet a november 6-i Erkel gálára, ekkor tehát még senkinek fogalma sem volt arról, hogy egy hónap múlva teljesen más lesz műsoron. A fellépő művészeknek sem.

Teljes értékű szinpadi produkcióról ezek szerint szó sem lehetett, az énekesek és a kórus lóhalálában tanulták a szöveget és a zenét.

Hogy kinek jött az a brilliáns ötlete, hogy akkor legyen a mostanában oly divatos félig szcenirozott előadás, nem tudom, de az biztos, hogy valahol, valamikor el fogja nyerni ezért a méltó büntetését.

A már eladott jegyeket és bérleteket visszacsinálni nem lehetett, így állt elő az a furcsa helyzet, hogy november 7-én vasárnapra hirdették a premiert, a „második szereposztás” pedig előtte való nap, november 6-án, szombaton mutatkozott be. Alig hiszem, hogy valaha ez megtörténhetett bárhol a világon, hogy a második szereposztás előadása megelőzze a premiert. Nálunk igen, de nem ez volt az est legfurcsább eseménye.

Hanem, amikor felment a függöny, és ott állt a kórus valami régi előadásból guberált emelvényen, a zsinórpadlásról lelógatott gótikus ivekre hajazó papundekli díszletek alatt, a jelmezraktárból turizott ruhákban, karórával, szemüvegben, és természetesen kottával a kézben. Félreértések elkerülése végett: nem a kottával volt bajom.

Ez eddig inkább döbbenetes volt, mint vicces. Az igazi nevetési inger akkor rántotta össze a rekeszizmaim, amikor az Udvarmestert éneklő Sárkány Kázmér oldalról besétált ebbe az eklektikus katyvaszba, szmokingban. Nagyon csinos és jól szabott szmokingban, tehát nem ő volt az oka, hogy majd megfulladtam a visszafojtott röhögéstől. Bejelentette, hogy „Utolsó tánc!”, és bevonult a tánckar. Ahogy kell, libasorban, pipiskedve, egy harmadik régi előadásból újrahasznosított  kosztümben. Az előadott tánc minden volt, csak magyaros nem – szegény Erkel, ha ezt tudja, inkább meg sem írja szerintem. Volt benne minden, a lányok hajlongtak, volt körtánc fiúk kívül, lányok belül módra és fordítva, volt négyes oszlopba és félkörbe rendeződés. Minden volt a balettbetétben, csak éppen az a duhaj tivornyázás hiányzott belőle, ami Peturt pár perccel azelőtt annyira felháborította. A csúcs az volt, amikor a kilibbenő táncosok közül ketten visszalibbentek, és elhelyeztek néhány kottaálványt a szinpadon.

És ennek az előadásnak rendezője volt kérem!!

Nagy ötlet, tényleg.

És így ment tovább az egész, az összes szólista saját, civil estélyi ruhájában szerepelt, képváltásoknál a barnás és lilás slafrokba öltöztetett kórus libasorban sétált ki vagy éppen be. A legnagyobb félelmem hálistennek nem következett be, Bánk nem a kottatartóval verte agyon Gertrudist, simán csak belökte egy fotőjbe, ami a trónt volt hivatott jelképezni. Ne tessenek kérdezni, melyik darabból volt lízingelve a trón, de biztosan láttam már valamelyik előadásban. És, mivel az ősváltozatban Gertrudis halálával még nincs vége az első felvonásnak, a trónon ülő, halott királyné mögé futólépésben bevonultak a lázadó magyarok (vagy a merániak? A jelmezből nem derült ki egyértelműen), és elénekelték azt a gyönyörű kórust, amit Nádasdyék annak idején kiméletlenül kihúztak az átdolgozásból.

Megbocsáthatatlan rombolás, az a kórus zeneileg az egyik legszebb rész lenne – ha közben nem ülne merev derékkal a szinpad elején egy kényelmetlen támlásszéken az elvileg halott királyné.

Borzasztó volt az egész, látványában, a darab értelmezésében egy műkedvelő társulatnak is szégyenére válna az az előadás.

 

Operáról lévén szó, a zenekar, a szólisták és a kórus (ejh, méghozzá micsoda kiváló kórus!) persze elvitték a hátukon az estét. A rohamban betanulás ellenére is szinvonalas zenét adtak ehhez a rakás összeturkált ócskasághoz.

Dícséret illeti valamennyi résztvevőt: 

Karmester: Héja Domonkos

Karigazgató: Szabó Sipos Máté

Az Operaház Ének- és Zenekara

II. Endre: Geiger Lajos

Gertrud: Lukács Gyöngyi

Ottó: Fekete Attila

Bánk bán: Kiss B. Atilla

Melinda: Kolonits Klára

Tiborc: Perencz Béla

Petur bán: Kálmándi Mihály

Biberach: Szegedi Csaba

Udvarmester: Sárkány Kázmér

 

 

Az előadást egyébként Kocsis Zoltán megemlékezése nyitotta. Felháborodottan vetette a világ és Magyarország szemére, hogy nem játszik és hallgat elég Erkelt. A külföld nem mutatja be a darabjait, mert egyrészt nem tud velük mit kezdeni, másrészt, mert nincs a műveinek kritikai kiadása.

Hát, én ez előbbin, mármint hogy a külföld nem tud mit kezdeni Erkel műveivel, egyáltalán nem csodálkozom. Lévén, hogy a jelek szerint mi, magyarok sem igazán tudjuk a mindennapi kulturális fogyasztásunk részévé tenni az életművet.

Nem csak ez az utolsó pillanatban összeguberált ős Bánk mutatja ezt, de például az őszi Erkel koncert is (ami nem az Operaház előadása volt). Az Erkel hősnői cimmel meghirdetett előadás fénypontjának Bánk áriáját (Hazám, hazám) szánták. Ami önmagában még nem lenne baj, de a hősnők közül kifelejtették Gara Máriát, Saroltát, Ilkát, Báthori Máriát, Rózsát, és mindenkit,  az összes nagyszerű, ám kevéssé ismert Erkel hősnőt. Csak a már szinte agyonjátszott Gertrudist, Melindát és Szilágyi Erzsébetet kaptuk a bicentenáriumon is. Nem csoda, hogy több zenész és énekes volt a Károlyi-udvarban, mint közönség.

Igaza van Kocsis Zoltánnak abban, hogy külföldön nem szeretik előadni Erkel műveit, hogy ezek csak nekünk kedvesek.

Szerintem meg még nekünk sem – legalábbis erre utal ez az egész botrány, az ősváltozat beharangozott majd visszamondott szinpadra állítása, majd az utolsó pillanatban összeturizott, félig szcenirozottnak nevezett borzalom összegányolása. És ebben nem csak a rendező a hibás, az ő tehetsége ennyire futja. Egyrészt oda sem lett volna szabad adni neki, másrészt, időben el kellett volna kezdeni a készülődést.

És legfőképpen, el kéne dönteni, hogy akarjuk-e élővé tenni Erkelt, vagy jó helyen van a kottatárakban és mondjuk úgy 50 évenként megkoszorúzzuk a mellszobrát.

Mert jelenleg ez a helyzet.

 

Címkék: opera erkel ferenc máo

süti beállítások módosítása