Most már egészen biztos: Wagner leghosszabb operája nem egyszerűen monumentális remekmű, hanem olyan megunhatatlan opusz, amelyben nemcsak minden alkalommal újabb felfedezést tehetünk - a részletek szépségében elmerülve például -, hanem életkorunknak, a minket aktuálisan foglalkoztató gondolatoknak megfelelően mást és mást találhatunk benne fontosnak, érdekesnek.

Nem beszélve arról, hogy Wagner híres motivikus építkezése folytán elsőre gyakorlatilag befogadhatatlan a mű, és csak a sokadik megtekintés-meghallgatás nyújtja a felfedezés izgalmát, nem beszélve a vígoperai felszín alatt megbúvó filozófiai mélységekről, no és a rendezés által hozzátett szimbólumrendszerről.

 

Néha a szereplők teszik hozzá az aktuális pluszt a darabról való gondolkodáshoz. Most például másképp hallgattam Sachs filozofálását a fiatalság, a költői ihlet megőrzéséről, és rájöttem, hogy Molnár András A MESTERDALNOK a gyakorlatban. Ugyanis ő az, aki megvalósítja az eszményt, amelyről Sachs beszél, méghozzá saját pályáján: teljesen mindegy, hogy hány évtizede birtokol egy-egy szerepet, mert az évekkel nyilván érettebbé váló előadásmód mellett azt teszi, amiről Sachs beszél: megőrzi, konzerválja, vagy ha úgy tetszik, profizmussal újra és újra előállítja azt a szereplőt, szituációt, amelyet a darab megkíván. Az örök megújulás és a biztos alapokon nyugvó profizmus (a költészet nyelvére lefordítva: a stílusok és formák, szabályok, tabulatúrák biztos ismerete elegyedik az ihletettséggel) – nos, ez a garanciája szinte mindennek az életben, legyen az egy szakma vagy a konkrét példa, amit Sachs vázol fel: a két szerelmes kapcsolatának megőrzése a házasság hosszú évtizedeiben. Ezek után voltaképpen értelmetlen azon csodálkoznunk, hogy Molnár András miként képes ifjú Stolzingi, Parsifal, Siegfried stb. lenni pont úgy, mint húsz éve, és mégis teljesen másképp. Mesterdalnok, ennyi a titok.

Hogy mennyire? Részletezzük. A minap hallott vendégművészünket erősen bíráltam a Pikk dámában nyújtott teljesítményéért. Kevés színészi eszközzel élt – most finoman körülírtam. Közben sokszor vádolják azzal Molnár Andrást, hogy nem nagyon mozog a színpadon. Tény, nem a túlmozgásos énekesek közül való. Ámde, és itt jön a hatalmas különbség: megszámlálhatatlanul sok árnyalatot használ, annyi hangszínt kever ki egy figurához, amennyit csak kell, és innentől édesmindegy, hogy körberohanja-e háromszor a színpadot (olyan is van: ld. Parsifal), mert jelen van. Játszik. Igen, a hangjával. Operaénekes, mégis mivel játsszon? Zseniális, ahogy hízeleg Pognernek, vagy kissé lekezeli Dávidot, vagy ahogy felháborodik a vizsgán, és ahogy csalódottan kezdi el mesélni Évának, hogy aztán egyre jobban belelovallja magát, majd úgy csattanjon fel, mint aki tényleg indul megverni Beckmessert. Aztán ott vannak még a hangsúlyok, a szövegnek nem pusztán tökéletes és evidens ismerete, hanem ennek átadása is.  

Mindezt nem is szántam dicséretnek, csak példa, hogy mi minden derülhet ki a darabról akár a 30. előadáson. Miután jót nevettünk Beckmesser felsülésén, a mesterek ósdi szabályainak kifigurázásán, elgondolkodhatunk a saját életünkön is: lesz-e erőnk mindig megújulni, lesz-e elég költészet az életünkben ahhoz, hogy átsegítsen mindenen? Talán mégis a mesterek tudnak valamit? Kellenek azok a szabályok, hogy legyen miből építkezni?

 

Azért a dicséretnek is helye lesz itt. Igazságtalanság, hogy Hans Sachs szerepére kicsit hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, hogy valami őrült nagy massza, hosszú, nehéz stb., és bárki, aki túljut rajta valahogy/akárhogy élve, azt megtapsoljuk - és kész. Közben meg ez is egy szerep: hosszú meg minden, na de nem lehetetlen úgy elénekelni, hogy a masszán kívül más emlékünk is legyen az előadásról. Perencz Béla pedig olyan elképesztően jól énekli, hogy hirtelen szereppé válik. Imádom, hogy énekel, és nem túljut a félórás jeleneteken, monológokon, hogy nem maratont fut. Énekel. Olyan megoldásokkal, hogy az állam leesik, olyan hangokat fog meg vagy indít el, és olyan biztonsággal, hogy csak bámulni lehet. (Az „Euch macht ihr's leicht…” indítása például kívülről dögnehéznek tűnik, és hát a megvalósítás perfekt. Vagy a Wahn-monológ „Johannisnacht!”-ja, amely az értékes hanganyag legszebb oldalát mutatja.)

Nyilván beosztással dolgozik, „spórol” is, ahogy szoktuk mondani, de ezt nem mutatja kifelé. Így aztán a nézőnek megadja azt az érzést, hogy itt egy szereplő, aki elég sokat van színen, de nincs ebben semmi különös, nem vesszőfutás, hanem művészet. Eddig a dicséret.

Ha folytatnám, megint el kéne mondanom, sokadszor, hogy nem és nem értem: ha valaki fel tud építeni egy ilyen figurát kilencvenvalahány százalékig úgyszólván tökéletesen, akkor miért válik az utolsó cca. nyolc percre ócska hordószónokká, avagy miért rombolja le, amit addig épített…?

 

Érdekes lenne a rendezésről beszélni, amely már mint olyan, rég nem létezik, ugyanis ez az az előadás, ahol mindenki azt csinál, amit akar, így aztán minden új beálló hozott valamit, néhány esetben (ld. fent) pedig gyökerestől felforgatta az egészet. Nyilván csak a MÁO-ban lehetséges, hogy új díszletelemeket építek a darabba, mert én aztán jobban tudom, mint a rendező. De ez megint messzire vezet, nézzük azt, ami még jó, és működik. (A világosítás most például padlón volt, hagyjuk.)

Abszolút kedvenc szimbólumom a kard. Vidnyánszkynál soha semmi sem véletlen, volt szerencsém többször is látni rendezés közben, hihetetlenül igényes az apróságokra, még arra is, amit a néző talán észre sem vesz. Vagy csak sokadjára, ha türelmes. Hanem ez a kard világos: ott fekszik a súgólyuk tetején, már a nyitány előtt látjuk, tehát meglehetősen exponálja a rendezés. Ott is lesz az egész felvonás alatt, majd a végén Walther felveszi és viszi magával. Waltherünk, mint megtudjuk, nemesi származású, és éppen az a terve, hogy elvegyül a polgárok között Nürnbergben. A kard lehetne címer vagy pajzs, mindegy, a nemességet képviseli a polgársággal szemben. Igen, szemben: emlékszünk Dávid megjegyzésére arról, hogy a lovag úr azt hiszi, rögtön mester lehet csak azért, mert nemes. És lássuk be: a lovag úr tényleg azt hiszi – eleinte. Jellemzően a kardhoz akkor nyúl, amikor épp kitették a szűrét, megbuktatták, az ő felfogásában meg is sértették. Évához már karddal érkezik, akár használná is, miközben arról beszél, hogy nem teheti. Még másnap reggel is nála van, de leteszi – versíráshoz ugye nem kell. És itt jön egy fontos momentum: Sachs elzavarja átöltözni, ő elindul, és ottfelejti a kardot. Sachs viszi utána. Lovagunk kezd költővé, mesterdalnokká válni, ahhoz már nem fog kelleni a kard. Utóbb a versenydalhoz hozza be – talán utoljára konferálják fel mint nemes lovagot -, a győzelem után „csak” költő lesz és mesterdalnok.

Nos, ez csak egy kard, és mégis: Walther egész jellemfejlődését bemutatja nekünk. 

 

Zenekar. Minden hangját imádom a darabnak, de mégis mindig hallok benne újat. Kimeríthetetlen. Ha meg nem a részlet új, akkor a megformálása. Most a hegedűk meg általában a vonósok olyan szépségeket mutattak, hogy bele kellett halni a gyönyörűségbe. Aztán a rezek kijózanítottak néha – semmi sem lehet tökéletes. De egészében mégis: volt egy keret, egy végigvitt karmesteri elképzelés (Medveczky Ádám jóvoltából), részletszépségekkel és az Egész monumentális szépségével.

Szép siker volt, és meglepően jó ház. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján sokan adják fel a 2. felvonás után. Most is, de így is maradtak elegen. Jó ezt látni. Amíg lesz színháznyi ember, aki elszakad tévétől, rádiótól, mobiltelefontól legalább 5 órára, hogy zenét hallgasson, operát nézzen, addig nincs nagy baj.

Azt állítják, hosszú a darab. Ugyan. Kezdhették volna elölről – felőlem. De a kevésbé őrültekre való tekintettel egy javaslat: ezt tényleg meg lehetne csinálni valós idejű előadásban: napközben és este az első két felvonás, másnap a harmadik. Richard tutira ellenezné – ne kérdezzük meg.  

 

A sokat játszott nyitány helyett most legyen itt a 3. felvonás előjátéka, szintén zseniális:

 

 

Perencz Béla Hans Sachs szerepében 2009-ből:

 

 

 

És egy klasszikus, kiváló tenorunkkal, Kónya Sándorral: