Verdi Macbethjének ünnepélyes bemutatójával adjuk meg a kegyelemdöfést az operajátszásnak a Magyar Állami Operaházban. Jegyezzük fel az időpontot pirossal: 2011. március 22., mert egy új korszak kezdődik. Ráadásul a leváltott (elkergetett-elüldözött) előző és a jelenlegi vezetés együttműködéséből született ez a gyermek, az új korszak első terméke, büszkesége, a hazai operajátszás legfrissebb szégyenfoltja. Mindezt már a most regnálók egészítették ki azzal, hogy a jövő évad (eddig ismert) repertoárjában elvétve sem maradt nézhető színpadi produkció, jönnek a jelmezes koncertek, és egy gyors ugrással évtizedeket megyünk vissza az időben. Az elkövetők büszkék lehetnek: az elmúlt évek lassú, néha kínkeserves munkáját és eredményeit egy tollvonással semmisítik meg, és tettük őket fogja igazolni: a közönség nagyobb része elégedett lesz, hiszen kiszolgálják. Azon kevesek, akiknek ez nem volna elég, keressenek más színházat, játszóhelyet, de legjobb, ha külföldön próbálkoznak, vagy átszoknak dvd-re.
Persze tisztában vagyok vele, hogy a sikerrel vitatkozom, merőben feleslegesen egyébként, úgyhogy nézzük inkább a produkció erényeit. Először is: van egy új Nabuccónk. Máris olyan, mintha akkoriban rendezték volna, csak még ez a bizonyos függöny nem olyan poros, mint amabban. Jó, ha pontosak akarunk lenni, olyan, mintha a Nabucco és a Tannhäuser keresztezéséből született volna ez a Macbeth. Színészvezetés tekintetében a Nabucco örököse: ki- és besétálnak a szereplők és a nagy létszámú énekkar, valamint a függönyhúzogatásra és bútortologatásra alkalmazott statiszták és táncosok. Igazi „szinetáros” ötletekben persze a Tannhäusert idézi. Nyilvánvalóan elengedhetetlenül szükséges, hogy a boszorkányok jelenete alatt Macbeth és Banquo a háttérben koccintson egymással, és ezt másképp nem is lehet megoldani, mint hogy két cipekedős statiszta balról behozzon egy asztalt és a poharakat, kancsót, majd az aktus után jobbra kihurcolja. (Emlékszünk még a Tannhäuser koccintós vadászjelenetére? Nihil novi sub sole.)
Ki-ki maga döntse el, hogy érdemes volt-e beáldozni a Fidelio díszletét azért, hogy várfalmintás tapétával borítva ezt a teret hozzák létre belőle. A két oldalt látható, szimmetrikus falaknak funkciójuk nincs, igazán látni is akkor lehet, ha betolják középre, de alapvetően nem szervez teret. Realisztikus akar lenni, de nem derül ki, hogy kint vagy bent vagyunk-e, ugyanis más tekintetben nincs berendezés, csak egy guruló trón, guruló ágy és székek (ezek nem gurulnak, ám a falak igen!). A háttérben kifeszített fehér lepedő, ennek felső részén a karzatról nem látható homokanimációk jelennek meg, nyilvánvalóvá téve, hogy realisztikus térként értelmezhetetlen a látvány. A falakat legalább nem is használják semmire, pusztán közlekednek a lépcsőkön befelé (bejöhetnének e nélkül is, elvégre nem tudjuk úgysem, hogy honnan vagy hová érkeznek pontosan). A befordított falak viszont kaput eredményeznek középen, erre egy fontos pillanatban rácsot húznak: mindenkinek tetszik érteni, hogy itten most terror van és önkényuralom? Akkor jó.
Igazi operaparódiává akkor alakul az egész, amikor a színpad szélén elhelyezett, megint csak szimmetrikus korlátokat használatba veszik. Igen, valaki komolyan gondolta, hogy az jó ötlet, ha az a szereplő, akinek épp mondanivalója van, szépen előresétál, megtámaszkodik a korlátnál, és előadja gondolatait. És ne reménykedjünk: az ötlet következetesen kitart a végéig. Nem így történik a másik nagy ötlettel: a meglévő függönyön felül alkalmazunk még egyet előfüggöny gyanánt, de nem ám azért, hogy az átdíszletezéseket megoldjuk (valójában ilyen nem is történik, mivel a berendezés nem változik), de a bútortologatás következetesen nyílt színen zajlik. Ám a függönyhúzogatásra bérelt két táncos boszorkány egyszer csak eltűnik, és a függöny onnantól önjáró lesz. Ez a már-most-is-ronda-de-még-nem-nagyon-poros függöny megint csak szép emlékeket idéz, hiszen kinek ne égett volna be a Nabucco amőbamintás textilje (néztük eleget), vagy kinek ne ugrana be a Rigoletto idevágó zseniális ötlete, a színház a színházban (egész véletlenül Szinetár-rendezés az is)?
A Macbeth leveti magáról a színház a színházban megközelítést, ezért jött a zseniális ötlet, hogy sors-drámává tesszük. Fekete és fehér (gyk. rossz és jó) boszorkányok alakítják a szereplők sorsát: van, kit megmentenek (Banquo fia), van, kinek tőrt adnak (Macbeth), és olyan is, akire szemfedőt borítanak (Lady). A rossz hír az, hogy a darab ezt az erőltetett ötletet is ledobja magáról: a boszorkányok jóslata mozgatja a szereplők sorsát, és nem maguk a banyák. De a másik elképzelés még ennyire sem működik: akármennyire kapálódzunk, a Macbeth nem szerelmi dráma, hiába ölelkeznek hőseink minden találkozásuk alkalmával. Ha a Lady épp gyávának nevezte - férfi voltát is kétségbe vonva - házastársát, akkor valószínűtlen, hogy a következő percben boldogan csókolják egymást. Ráadásul a Lady megfogalmazza hatalomvágyát (nem, itt nem jön a korláthoz, hanem a trón körül lődörög, vajon, hol is láttuk már ezt? Csak nem az előző rendezésben?), és egyikük szavai sem tükrözik a láttatni vágyott szerelmi szenvedélyt. De ha nagyon erőltetjük, akkor afféle középkori Bonnie és Clyde-ként tűnnek fel, és olyan nagyon ez sem használ a darabnak.
Persze ez a középkor sem biztos, bár a várfalminta és a kosztümök arra utalnának, de Macbeth szobájában földgömböt látunk, melyen Amerika domborodik, Banquo meg egy reflektorral az álla alatt érkezik kísérteni, mintha legalábbis egy c-kategóriás horrorfilmből lépett volna elő, de ami tény: az elektromosság sem a középkor jellemzője, Amerika meg nem volt még felfedezve. Ha meg kortalannak szánták, akkor a jelmezek sem idéznek semmit, így legalább az egész teljesen értelmetlen. Ám a gyerekek jól szórakoznak, ők még őszinték, mernek röhögni, a baj ezzel csak az, hogy úgy mennek haza, hogy a Macbeth egy vígopera, ahol mindenki, akit megölnek, a feje búbjáig véres lesz, de a tőr makulátlanul tiszta marad, továbbá a királyok koronában alszanak, és a hullákat zsákba téve dobálják a süllyesztőbe, de előtte kedélyesen lóbálják kicsit – nyilván kegyeletből.
A mindenféle korábbi produkciókból lopott (pardon: átemelt) elemek leginkább arra jók, hogy kiderüljön: ha valami máshol működött, mert szervesen illeszkedett egy elképzelésbe, azt gyökértelenül kiragadva legfeljebb komikus hatást érhetünk el. A Kisvárosi Lady Macbeth központi eleme volt a ház amortizálódása, amely a szereplők lecsúszását is szimbolizálta. Tologatták ott is az ágyat, kifordították a házat, de egyrészt erre nem béreltek külön statisztákat, másrészt illeszkedett a fenti koncepcióba. Ezt pusztán azért átemelni, mert ott is szerepelt a címben Lady Macbeth, nem túl eredeti ötlet (most az erkölcsi részét ne firtassuk), ráadásul hiba is, mert itt nem működik. Eredményez ugyanis kerekeken guruló bútorokat és várfalakat, komédiává silányítja Verdi remekét. Mert milyen abszurd már, hogy a halott királyt betoljuk egy véres ágyon (majd ki), ugyanígy a Ladyt nyílt színen öljük meg, persze így őt is ki kell majd tolni, slussz poénként egy kisasztalra is szüksége lesz, ahová a lámpását teheti, így lesz még egy bútorunk, amit el kell távolítani.
A gyerekek nevettek, mint mondtam, tulajdonképpen kínunkban mi is, pedig sírni kellene: válogatottan kiváló, többre érdemes művészeket hoz méltatlan helyzetbe a produkció, amely ráadásul arra épít, hogy a szereplők majd elviszik az előadást, majd kitalálják maguknak a figurákat, és különben is, operában vagyunk, prima la musica. Itt, a huszonegyedik század második évtizedében mérhetetlenül cinikus és káros megközelítés ez.
De nincs mit tenni, a függöny legördült. Az opera-színháznak befellegzett az Andrássy úton.
Nyugodjék békében.
