Most Patrizia Ciofit ítélték arra, hogy lepedőbe csomagolva görgessék az asztalon, majd feltálalják a hercegnek. Becsülettel tűrte egyébként, és a lehetőségeihez képest elnavigált a rendezésnek nevezett agymenésben. El is énekelte a szólamot, alapvetően szép középhangokkal, és fátyolos, matt felső regiszterrel. Ízlés dolga, a második-harmadik felvonásban jobban tetszett, a finálét szépen csinálta.

José Bros csúnya és kellemetlen, alapvetően karaktertenor hangszínét három felvonáson át próbáljuk megbocsátani, és jóváírni neki a stílusismeretét, az éneklési kultúráját, de a hanganyag folyvást elidegenít a produkciótól. Ezzel együtt is megdicsérhetnénk, ha a harmadik felvonás áriájában nem követi el azt a merényletet hallószerveink ellen: a záróhangként hosszan kitartott, tökéletesen stílusidegen hangeffektre gondolunk itt. A figurával nincs mit kezdeni, végrehajtja az utasításokat, az elején felveszi a borzalmas parókát, amelyben eddig még mindenki szörnyen nézett ki, dobálja a poharakat, mászkál az asztalon, ráveti magát Maddalénára. Remélem, hamarosan láthatunk olyan Rigolettót, ahol a rendező gondolt is valamit a szereplőkről…

 

A címszerepben végre Kálmándi Mihály – nem is értjük, eddig hogy kerülte el a felkérés, elvégre 2004 óta szinte állandóan műsoron van ez Verdi-remake. Az ok talán az lehet, hogy sok, a szerepre alkalmas bariton alakította eddig is Rigolettót. Na de ami késett, nem múlt el, és ha másra nem is volt jó ez az idei Májusünnep, ennyit mindenképp nyertünk vele: Hollandit nem énekelhetett ugyan, de legalább újabb Verdi-szerepben láthattuk – én legalábbis eddig nem találkozhattam Rigolettójával. (De meglehetőst rajongtam Posáját, Végzet-Carlosát, Macbethjét, Nabuccóját és szeretném egyszer látni Boccanegráját is.)

Nehéz az alakítását függetlenné tenni a körülötte lévő borzalmaktól, amit jobb híján nevezzünk rendezői utasításnak, és amit végrehajtani kénytelen, de mindenképp felfigyelhetünk a zenei megoldásokra, amelyekkel él, és a figurát élővé teszi. Előadás közben az volt az érzésem, túl szép, túl magával ragadó ez a hanganyag ahhoz, hogy egyáltalán másra is figyelhessek – ám valószínűleg ez a trükk: a vokális síkon megvalósuló szerepértelmezés, amely észrevétlen (vagy épp észrevéve, ha nagyon figyelünk) az ember bőre alá kúszik, és egyszer csak minden rendben van, és nem is olyan reménytelen ez az előadás. Pedig az, csak a látványt már megszoktuk, lehetőség szerint próbáljuk kizárni, és másra fókuszálni. Például arra, hogy a sok év még több előadása kellett ahhoz, hogy kiderüljön: a partitúra nem kizárólag forte tartományban létezik, vannak fokozatai, színei, formái a kontrollálatlan és harsány massza helyett, amit általában jelenteni szokott a Rigoletto az Andrássy úton. Kocsár Balázsnak köszönjük, ismét.