A nagy klasszikusokat sorra utoléri a megfilmesítési láz – és ez általában magával hozza a művek aktualizálását is. Persze Shakespeare esetében ez nem olyan nagy munka: akkor is aktuális, ha egy ujjal sem nyúlunk hozzá. Othello története Velencétől függetlenül mindig aktuális emberi dráma, és hát vége-hossza nincs a Rómeó és Júlia-alaptörténetre ráhúzott filmek sorának. Emlékszünk, milyen kivételesen jól sikerült a III. Richard 20. századi változata – és még hosszan sorolhatnánk a klasszikusok filmes feldolgozásait. A Don Giovanni alapján készült film azonban más: először is operafilm, ami igen ritka madár a 21. században, de ha valami, hát a Don Giovanni biztosan megfilmesítésért kiált. Dán rendező, Kasper Holten készített belőle filmet Juan címmel, hamisítatlan 21. századi történetként tálalva. Az a tény, hogy az opera nagyon hosszú és ráadásul énekelnek benne, minimum két dolgot jelent a rendező számára: az egyik, hogy erősen meg kell húzni az eredeti darabot, a másik, hogy áriát csak akkor hagyhat benne, ha azt értelmesen szituációba és a film folyamatába tudja illeszteni. És még egy feladata volt: egyértelműsíteni a karaktereket és a köztük lévő viszonyokat. A filmet nézve szembesülünk azzal – már nem először – hogy Mozart és Da Ponte mennyi mindent hagy homályban, és ez mennyi értelmezési lehetőséget kínál a mindenkori rendezőnek. Ugyanakkor az is világos: amíg operaszínpadon működik, hogy besétál egy kőszobor, a bűnöst pedig elnyeli a pokol, az filmen komolytalan és nevetséges, így nyilván másképp kell megoldani.
(Épp a minap néztem a madridi Don Giovannit DVD-n, ahol egyenesen a kormányzó lovas szobra jelenik meg, hogy magával vigye a bűnöst, aki fel is pattan a lóra, lényegében a kormányzó ölébe, és – gondolom – elvágtatnak a kárhozatba. Na, ez még operaszínpadon is megmosolyogtató, de a legvégén kiderül, hogy nem gondolták komolyan: egy kalapos alak csapóval a kezében visszatér, és mint a filmekben, befejezi a jelenetet. Majd leveszi a kalapot - és ott áll Don Giovanni. Nesze neked kárhozat.)
A Juan egészen más megközelítést alkalmaz. Először is angol nyelvű (egy 21. századi moziban nyilván nem fognak olaszul énekelgetni), ám a fordítással együtt a szöveg erősen át is alakult, kicsit szlenges, kicsit trágár, ahogy ez egy mai gyilkolós-autós üldözős-nőket elcsábítós moziba kell. Olyan is lett, és ez volt a fő bajom vele: az aktualizálással, egyértelműsítéssel kiöltük belőle a „dongiovanniságot”. Maradt Juan, aki egy mai playboy, látszólag mindenféle erkölcsi korlát nélkül, a végére konkrétan ámokfutó gyilkos, akit teljesen váratlanul mégis saját lelkiismerete juttat pokolra: azaz esetünkben egy újabb autós üldözés végén egy útzáró betontömbbel való frontális ütközés következtében a halálba.
Juan egyszerűen nem Don Giovanni. Hiányzik belőle szinte minden, ami azzá tenné: nincs benne nagyság – még akkor is így nevezem, ha nem feltétlenül pozitív értelmű -, hiányzik a nagyvonalúság, és igen: a galantéria. Elismerem, ebben az évezredben furcsán hangzik ez a szó, elavultnak hat, de mégis, úgy érzem, ez a kulcsa a Don Giovanni-mítosznak. Don Giovanni minden nőbe szerelmes, és ezt el is hisszük neki, mert komolyan gondolja, még ha csak percekre is. Juan csak striguláz, neki legfeljebb sportteljesítmény a nők hajkurászása vagy Guinness-rekord kísérlet (ha már 2011-ből kell körülírni). Juan tehát Casanova, de nem Don Giovanni.
Lehet, hogy a legenda nem aktualizálható, mert elvész közben? Nekem nagyon ez volt az érzésem.
Na de mit látunk még? Mert a női szereplők ki vannak találva, el kell ismerni, és erre mondtam, hogy minden egyértelmű lesz. Anna (szintén Donna nélkül) korántsem szende lányka: követi a frissen megismert Juant az Operából a kávézóba (igen, az Andrássy úton, hiszen Budapesten forgatták – még egy érv, hogy miért kell megnézni a filmet), ott felszedi a férfit, és rögtön szobára viszi. Nincs homály, minden világos: a nő, akinek vőlegénye van, éppen annak barátját viszi a lakásába. Persze amikor Juan lelépne, már fenyegetőzik, hogy erőszakot kiált, és később meg is teszi, de előbb végignézi, hogy alkalmi szeretője hogyan lövi le az apját. Később visszaadja a gyűrűt a vőlegényének, belátva, hogy ez a kapcsolat nem működik.
Szegény Elvira gyámoltalanabb figura, és tényleg szerelmével üldözi az arra érdemtelent (ő a Nyugatiba érkezik, és várja a hatos villamost, amikor találkoznak), majd amikor belátja, hogy reménytelen a dolog, feladja, és a Dunába énekli magát. Zerlina jóval szajhásabb, mint ahogy szeretném, de ő legalább nagy játékos: ha szívhez szóló (és közben kézzel akciózó) előadása nem is jár sikerrel Masettónál, akkor bedobja a „mentsetek meg”-kártyát: a partin Juan megdöbbenésére előbb önként tart vele, majd erőszakot kiált, miközben az hozzá sem ér…
A többi férfi szereplő a nők és Juan árnyékában létezik – nyilván nem véletlenül. Még Leporello (aki itt Lep) alakját sem érzem igazán erősnek. Oké, mindenhová követi a „gazdáját” (ami azért századunkban elég viccesen hangzik), de azon kívül, hogy videózza a nőket és katalogizálja a felvételeket, különösebben nem marad emlékezetes.
Aztán van sok sziréna, amitől az embernek az az érzése, hogy Juan állandóan menekül, főleg, mert ahányszor szirénát hall, megrémül – és ezzel újabb ponton sérül a Don Giovanni-kép: az akadályokon fölényesen átsikló, szinte sérthetetlen alak itt csak egy piti szélhámos, akit a zsaruk kergetnek városszerte. Foglalkozására nézve egyébként művész, van is egy műterme (lakása), amit azonban kénytelen felgyújtani, hogy a tetőkön ugrálva menekülhessen üldözői elől. A csúcs mégis az, amikor az utolsó menekülés közben egy benzinkútnál vásárolnak be vacsorára (chipset főleg), és a híradóban őt felismerő eladót szó nélkül lelövi. Ezen a ponton válik jelentéktelen tucatbűnözővé, akinek a halála tulajdonképpen már hidegen hagy mindenkit.
Ezt sikerül még megfejelni egy felemás ötlettel: mivel a halott kormányzó (itt rendőrfőnök) mégsem jöhet el érte, így a kezdettől a nyomában jár egy csuklyás alak, akit talán a Kontrollból kölcsönöztek, mindenesetre eleinte még gondolkodhatunk, hogy ez a Halál, a Végzet vagy éppen a Lelkiismeret, aztán már annyira nem lepődünk meg, amikor lekerül a csuklya és Juan önmagával néz szembe. Miközben önmagával vív egy nyilván lelki síkon zajló csatát, közben autóval halad a végzete felé. Leporello ebből csak annyit érzékel, hogy Juan alighanem eszét vesztette, és ő inkább kiugrik az autóból, mielőtt késő lenne.
Ez a lelkiismeret általi öngyilkosság, vagy baleset, vagy akármi elvileg megoldja a problémát, hogy a túlvilágról jön el valaki érte, ugyanakkor korábban semmi jele annak, hogy egyáltalán volna lelkiismerete. Ezen kívül még vizionálnia is kell a csuklyás embert, akit csak ő lát, és így, meg egy fotóval és a kapualjban felállított emlékezőhellyel valahogy sikerül áthidalni a kormányzó megjelenésének és megszólalásának lehetetlenségét. Mármint lehetetlen ebben a filmben, hiszen nem sci-fi-t akartak forgatni.
Így az erős húzásokkal (az opera második felvonásából szinte alig maradt valami) létrejött egy 110 perces mozi - és bár mondhatnám, hogy minden pillanatban feszült érdeklődéssel néztem! De nem: a sokadik autós és gyalogos menekülés már untatott, és a végkövetkeztetésem sajnos az, hogy ha a mítoszt nem tudjuk átemelni a filmbe, akkor talán hagyni kéne az egészet, mert ilyen elfuserált anti-James Bondokról már elég sok film készült – igaz, azokban talán nem énekelnek.
Nekem igazából az volt a nagy újdonság, hogy - mivel nem járok moziba operaközvetítésekre - első alkalommal néztem széles vásznon operát – vagy legalábbis valamit, amiben operát énekelnek. Persze angolul sem hallottam még soha Don Giovannit, az előadók pedig megfeleltek a vállalt feladatnak, ráadásul Domingo is benézett Juan partijára, bár ő nem énekelt, de legalább egy vicces pillanat biztosan megmarad a filmből.
Szép budapesti látképekkel is szolgál a mozi, a női hölgyek pedig a zuhanyzós jelenetre fognak minden bizonnyal emlékezni….
Mozizzanak hát, kedves operarajongók: mindenképpen újszerű élmény egy operafilm, és garantáltan egyéni olvasatát mutatja be a történetnek. A címszerepet a salzburgi „buszmegállós” Don Giovanniból megismert Christopher Maltman hatásosan alakítja, Mikhail Petrenko Leporellója szintén élményszerű, Eric Halfvarsont felesleges dicsérni, a hölgyek úgy karakterben, mint hangban rendben vannak: Maria Bengtsson (Anna), Elizabeth Futral (Elvira) és Katija Dragojevic (Zerlina). Apróra vágott szerepében a helyén van Peter Lodahl (Ottavio) és Ludvig Lindström (Masetto) is. A filmben a Concerto Copenhagen zenekarát halljuk Lars Ulrik Mortensen vezényletével.
