Nehezen barátkoztam meg Wagner egyetlen vígoperájával, de mára ott tartok, alig várom, hogy mehessek rá.
Vidnyánszkynak ezt a rendezését soha nem szerettem igazán, és eleinte a zenei megvalósítás is elég sok kívánnivalót hagyott maga után – hogy finoman fogalmazzak.
Persze mégiscsak furcsállottam, hogy a Nürnbergi kivételével Wagner minden művét imádom, így aztán hagytam magam rábeszélni, hogy újabb és újabb szereposztásokat hallgassak meg, és persze beszereztem pár konzervet is.

Szép lassan fedeztem fel a darab szépségeit, mára már imádom a szentjános-bogarak neszezését, a suszter motívumot, Beckmesser édeskés-idióta dalocskáját, és egyáltalán, az egész darabot.
A rendezésre meg egyszerűen nem figyelek oda. Illetve dehogynem, élénk érdeklődéssel követem, ahogy az egyébként sem túl jó rendezés atomjaira hullik. Vagy éppen –ritka boldogság- egy-egy énekes beletalál a figurájába, felépíti magát. Pesten már csak így jár minden rendezés; még ha valamikor valaki ki is dekázta, hogy ki mit csináljon, az évek folyamán, az új beállásokkal ezek a finomságok elfakulnak. Senki nem emlékszik már arra, hogy valaki zavarában vagy időnyerés miatt igazít meg egy terítőt, hogy szerelmesen vagy éppen gyűlölettel telve méregetik egymást a szereplők. Mindenből marad annyi, hogy jobbról bejössz, az asztal mellett megállsz, vagy leülsz, énekelsz, balra hátra kimész.

Hát így járt a Nürnbergi is, fájdalmasan rövid idő, mindössze néhány év alatt. Megszoktuk már, és csak csodálkozom, hogy más operaházakból akár 20-30 év különbséggel is ugyanolyan felvételek kerülnek ki egy-egy előadásról.

Operában persze ez számít a legkevesebbet, szomorúbb az, hogy zeneileg is kopik az anyag. A kezdeti szerencsétlenkedések után Jurij Szimonovtól Kovács János vette át a zenekart, tőle pedig  Medveczky Ádám. Kovács szépen gatyába rázta az előadást, de mostanra megint rengeteg finomság, pajkosság eltűnt a zenei anyagból. Nem hallom már a kora nyári alkonyban foszforeszkáló szentjános-bogarakat, Dávid dalocskája egybefolyik, kikoptak belőle azok az alig hallható kis megtorpanások, amik a nehézkes, feledékeny agyvelő kattogását, erőlködését mutatták. Sachs motívuma is belefullad a hatalmas zenekarba. Az elmúlt években valószínűleg kicserélődtek a rezek, mert ők nagyon rondán fújták, rosszkor léptek be, a harmadik felvonásban pedig a színpadon lévő kisbanda soha még véletlenül sem találkozott a zenekari árokkal. Tényleg mindent elkövettek, hogy tönkretegyék az előadást. A vonosók viszont még a régiek lehetnek, mert a hegedűk szépen együtt szóltak.

Hát így, felemásan, persze felfoghatjuk ezt úgy is, mint az élő zene varázsát – soha nem sikerül kétszer egyformán egy darab.

Az énekesek teljesítménye hasonlóan vegyes, mint a zenekaré.

A kismesterekről legyen elég annyi, hogy kevés kivételtől eltekintve sikerült a Ház legkopottabb, legcsúnyább, legfáradtabb hangjait kiírni. Nem is tudom, mit meg nem adnék egy olyan előadásért, ahol a kismestereket ha nem is óriási, de legalábbis egészséges hangok éneklik.

Volt persze kivétel, Bretz Gábor Kothner mestere például még mindig zseniális, az első felvonásbéli laza koloratúráitól meg egyenesen elolvadok. Nem beszélve a színészi alakításról: Bretz egy rendkívül vonalas, roppant rosszindulatú Kothnert tesz a színpadra.

Hangilag még Berczelly István Pogner mestere volt értékelhető a kismesterek között. Berczelly hangja még mindig nagyon a helyén van, szépen, erősen szól. A játék az más kérdés, de nála el tudom fogadni, hogy ő csak énekel, és nem elemzi különösebben a figurát.

Gémes Katalin Magdalénája egy telitalálat. A művésznő talán nem rendelkezik egy világsztár kvalitásaival, de rendkívül megbízhatóan énekel és igen jó őt hallgatni. Magdalénája cserfes, kicsit szeleburdi, kicsit komolykodó, tele van élettel, kiragyog az előadásból.

Beöthy-Kiss László Dávidja hangilag nincs annyira szép, mint Kothner vagy Magdaléna, de becsületes munka. Fiatal, suta, kicsit nehézkes agyú, szerethető figura. A szerepformálása pótolni képes még a zenekar hiányosságait is. Amint fentebb említettem ugyanis, a zenekar egyáltalán nem tudta ábrázolni Dávid mamlaszságát, szerencse, hogy az énekes igen.

Kálmán Péter Beckmessere nem a kedvenc hangom ugyan, de ő is nagyon megdolgozott a szereppel, azt mondhatom rá, hogy soha rosszabbat. Talán csak a versenydalt kéne sziruposabbra és manírosabbra vennie. Illetve én szeretnék egy ilyet hallani, a belső mozim a versenydal alatt egy piperkőc, ragacsos, cukros hangot hall. Úgy is rendben van persze, ahogy ő előadja.

Gonzalez Mónika hosszabb kihagyás után énekelte ismét Évát. Régebben az előadás egyik erőssége, sőt, fénypontja volt, most kissé fáradtnak, és fent bizonytalannak éreztem a hangját. Biztosra veszem, hogy a művésznő jövőre már teljesen visszatalál a szerepbe és újra világszinvonalú Évánk lesz.

Molnár András még mindig A Wagner Tenor, és attól félek, hogy –nem lévén utánpótlás- ez még jó pár évig nem is fog változni. Fantasztikus hangi kondicóban van, szép, fényes magasságokkal. A mélységei kezdenek kissé kiürülni, de ez néhány hang mindössze, és egy tenornál ugye mégiscsak a magasságok a fontosak. A Hajnali álomban gyönyörűen szólt, szinte bosszantott, hogy Wagner egyetlen egyszer sem énekelteti vele végig. Versszakonként, sőt, néha soronként megszakitja a győztes versenydalt vagy Sachs, vagy a kórus. Molnár hangján végtelenítve, órákig tudnám hallgatni.

Végül, de nem utolsó sorban Perencz Béla hatalmas énekesi teljesitményt nyújt,  mint Sachs, a költői és filozófusi vénával megáldott -vagy megvert(?)- suszter. Elképesztő fizikai és hangi teljesitmény, ahogy végig énekli a szerepet, és még tartalékol is az utolsó jelenetre.

Őszintén kívánom, hogy bár ne tenné – azzal a bömböléssel ugyanis tönkreteszi mindazt, amit addig Sachsról felépített. Az első két felvonásban, és a harmadik elején is imádok minden percet, amikor énekel. Érzékeny, Beckmesserrel kissé pikírt, Évával visszafogott, csak egy-egy pillanatra csap ki belőle a forró vágy, amit az érett férfi érez a fiatal lány iránt. Walterral és Dáviddal atyáskodó, szóval nagyon, nagyon-nagyon rendben van hangilag is, szerepértelmezésben is – egészen az utolsó tíz percig, mert akkor nem tudom, mi történik. Perencz elkezd hőbörögni, hadd ne mondjam, torgyánosodni. A filozófus, aki másfél órával korábban még azon morfondírozott, hogyan törhetett ki a nürnbergiekből az állat, nos, a filozófus a szemünk előtt  –sőt, ami még rosszabb, a fülünk hallatára- válik egy hőzöngő hordószónokká, aki még ráadásul ki is tépi Walter kezéből a kardot és térdre borulva megcsókolja. Aztán a  magasba emeli és körbehordozza, hogy mindenki egészen biztos legyen benne, hogy most aztán ha itt végre összemegy a függöny, Nürnbergben kő kövön nem marad majd és a békés polgárok dikiccsel, péklapáttal vagy szabóollóval  fogják kinyírni egymást. Vagy tankokkal rohanják le Lengyelországot – ahogy azt a fáma tartja Wagner zenéjéről.

Pedig hát nem. Óriási különbség van aközött, hogy valaki arról beszél, hogy a német kultúrát a pogárok és mesteremberek hétköznapjaiban kell megalapozni, vagy aközött, hogy a német kultúrát a polgároknak és mesterembereknek tűzzel-vassal kell elterjeszteni.

A közönség a jelek szerint nem érzi a különbséget, mert az előadás végén tombolva ünnepli Sachs megzakkanását. A békés költőből, a nagylelkű férfiból, a lelkes patriótából így kell véres szájú, hőbőrgő hordószonokot csinálni, ahogy Perencz Béla teszi.

Kár.

A pesti Operaházban a jelek szerint nyoma sincs a színházakban kötelező fegyelemnek. Itt egy énekes teljesen figyelmen kívül hagyhatja nemcsak a rendező instrukcióit, de a darab mondanivalóját is. Sőt, a díszleteket és a kosztümöket is simán átterveztetheti magának, zöld ing helyett pirosat vehet fel, középkori német suszterként koronás címert viselhet a mellén. Kicseréltetheti az asztalt, és kardot csókolhat, amit pedig sem Wagner, sem a rendező nem szándékozott beleérteni a darabba. Sőt és legfőképpen maga Hans Sachs, a középkori német suszter, költő, filozófus és humanista polgár sem tett volna ilyet soha.

A Nürnbergit ettől még szeretem, és alig várom, hogy jövőre újra bosszankodhassak a fertelmesen gyenge kismestereken, hogy élvezhessem Bretz rosszindulatú Kothnerjét, Gémes cserfes Magdalénáját, González édes Éváját. És persze Perencz hol szerelmes, hol pikírt, hol bölcs Sachsát. Az utolsó tíz percben meg, amikor megbolondul, majd befogom a fülem.

Hátha nem történik meg az, amit nem hallok.