Evelyn Herlitzius katartikus Izoldája értette meg velem, hogyan és miért játszmázta magát halálba ez a jobb sorsra érdemes szerelmespár.

Herlitzius egy igazi szinpadi ragadozó, ahol ő jelen van, ott semmi másra nem lehet figyelni. Márpedig jelen van, így aztán minden, ami a szinpadon vagy a zenekari árokban történik, az vagy róla szól, vagy őt szolgálja. 

A Szemerédy-Parditka páros rendezése tavaly nem sokat mondott nekem, de hát tavaly nem is Dame Herlitzius énekelte Izoldát. Elsőre nem értettem, miért van jelen a szinpadon a teljes magyar öttusa válogatott, miért kell Izoldának kardot markolászni és folyton védekezni. Persze, értettem én, hogy a szövegben valami kardokat meg harcokat emlegetnek, de ezeket a belső és külső harcokat csak most, Herlitzius tomácsolásában értettem meg. Az első felvonásban előadott őrjöngése, összeomlásai, vitrioltól csöpögő gúnyos mondatai értették meg velem, milyen is lehet az, amikor egy nőt a szerelme (tudtán kívül persze) lepasszol a legjobb barátjának. Szétfeszítené a blogot, ha csak felsorolnám, milyen érzelmeket jelenített meg Evelyn Herlitzius. Ezer hála és köszönet, hogy hallhattam.

Mindehhez persze kellett egy partner. Christian Franz hangja valóban nem egy ideális hőstenor hang, de ezzel Franz is tisztában van, és páratlan művészi intelligenciával fordítja a hátrányt előnnyé. Ez különösen az első felvonásban igaz, amikor az őrjöngő, gúnyolódó Izolda ellenpontjaként egy teljes letargiába zuhant, mindenbe beletörődő, mindent elfogadó Trisztánt énekelt. A későbbiekben is, ezer hangszínnel festi Trisztán lelkének minden rezdülését.

Németh Judit Branganeja viszont igazi wagneri hang, gyönyörű. A pénteki előadáson megfejtettem, mitől olyan misztikus Brangane 2. felvonásbéli megszólalása. A második emeleti oldalerkélyen ültem, pont a bejárat előtt. Németh Judit beleénekelt a 2. és 3. emeletet összekötő hangdobozokba. Egyszerűen beállt az átjáróba a két nézőtéri ajtó közé, a hangja pedig körbejárta a termet, valahonnan a 3. emelet mennyezetéről verődött vissza. Fischer Ádám újabb zseniális karmesteri trükkje. Ugyanonnan szólt egyébként a 3. felvonás pásztorsípja is.

Tomasz Konieczny hétfőn betegen énekelt. Aki ott volt pénteken is, az hallotta, hogy hétfőn valóban takarékon szólt Kurwenal. Eddigre azonban már mindegy volt a közönségnek, mert pénteken Konieczny óriási hangja, átütő erejű szerepformálása kilóra megvette a közönséget. Örök hála, amiért betegen is elvállata hétfőn és megmentette az előadást. 

Jan-Hendrik Rootering Marke királya már bizony túl van a zeniten. A hang felül elég nehezen jön, zárt, fénytelen. Ez persze egy idős királytól elfogadható, de én jobban szeretem, ha Markét középkorú, ereje teljében lévő férfinak hallhatom. Akkor fájdalmasabb a veszteség, márpedig a Trisztánban kivétel nélkül mindenki vesztes.

A két előadásban az a -Pesten sajnos nagyon ritka- helyzet állt elő, hogy a kisebb szerepeket is megfelelő hangú énekesek formálták meg. Ambrus Ákos, Horváth István, Megyesi Zoltán, mindhárman gyönyörűen énekeltek. Megyesi szinpadi jelenléte külön dícséretet érdemel.

A MÁO énekkara is szépen teljesített. Bár -és ez megint Fischer Ádámot dícséri- nem nehéz lenyűgözni a közönséget, ha a tengerészek kórusa ilyen akusztikájú teremben szinte a mennyezet alól szólal meg.

A két fiatal rendezőnő, Szemerédy Katalin és Parditka Magdolna elvont, a szereplők legbelsőbb érzéseire fókuszáló rendezése egyszerűen gyönyörű. Lehet persze vitatkozni, hogy a 2. felvonásban a szerelmespárnak kell-e egymást megérintenie, meg hogy mire való a közöttük tátongó szakadék. Én imádom a sakktáblát, imádom a felvonásról felvonásra mélyebb hasadékot, amit a darab vége felé közeledve törött poharakkal próbálnak feltölteni. Imádom, amikor a Pásztor elveszi Kurwenal elől az utolsó fehér kockát is, az meg reményvesztetten összeomlik. Ez persze mind ízlés kérdése, valakinek vagy bejön, vagy nem. Az viszont már szakma, hogy a rendezőpáros milyen hozzáértéssel tudja kitölteni a végtelen hosszúságú wagneri monológokat. A kedvencem Marke áriája, ami alatt a rajtakapott szerelmespárt fenyegető vívók lassított felvételként letesztik a kardokat és elképesztő lassúsággal kihátrálnak a jelenetből. Gyönyörűen kiemelik ezzel, hogy a majd' negyedórás Marke monológ egyetlen végtelen zenei pillanat csupán. Hálás köszönet és óriási dícséret ezért a statisztáknak, a fene se gondolná, hogy sportolók ilyen pontosan meg tudják érteni, miről szól egy opera.

Aki kihagyta az idei két Trisztán és Izolda előadást, hát az így járt, annak várni kell két évet. Nékem máris hiányzik, mert ez az előadás mind zeneileg, mind szinpadilag a MüPa Wagner-Napok talán legerősebb darabja.

Trisztán: Christian Franz
Izolda: Evelyn Herlitzius
Marke király: Jan-Hendrik Rootering
Kurwenal: Tomasz Konieczny
Brangäne: Németh Judit
Melot: Geiger Lajos
Pásztor: Megyesi Zoltán
Kormányos: Ambrus Ákos
Ifjú hajós: Horváth István
Közreműködik: A Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (karigazgató: Szabó Sipos Máté)
A zenekart betanította: Kovács László
Zenei munkatársak: Bartal László, Bartinai Gábor, Doman Katalin, Hidegkúti Pálma, Pfeiffer Gyula, Salgó László, Sándor Szabolcs
Fény: Györgyfalvai Károly
Vívómester: Pintér Tamás
Rendezte, a díszletet és a jelmezeket tervezte: Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra
Művészeti vezető és vezényel: Fischer Ádám