Főpróbát láttam az Operában.
Méghozzá olyan főpróbát, amire évek óta vágyom, Verdi Macbethjét.
Évekkel ezelőtt csak egyszer volt szerencsém az akkori Macbethez, túlzott emlékeket nem hagyott bennem, de DVD-m van belőle néhány, és már nagyon, nagyon-nagyon vágytam egy élő előadásra.
A szereposztás több mint ígéretes:
A Ladyt világjáró szopránunk, Lukács Gyöngyi énekli. Koncerteken már hallottam tőle a darabból, megvan benne a vivőerő, a mélységek, az ellentmondást nem tűrés, és a Ladyknél elengedhetetlen brutális szexuális kisugárzás is.
A címszerepet Alexandru Agache, szintén hírneves bariton énekli. Őt is hallottam már Rigolettónak, imádtam, Macbethnek is tutti jó lesz.
Banquo szerepére a rég hallott kedves basszista, Fried Péter van kiírva, jaj de jó lesz újra hallani.
Macduff egy Rame Lahaj nevű vendégtenor, majd meglátjuk. Egy jó szoprán, egy jó bariton meg egy jó basszus mellett igaziból nem is érdekel, milyen lesz a tenor, úgy is csak egyáriás szerep. Egyébként jó volt, szép hang, csak hát én nem a tenorokért járok operába.
A kórusunk amúgy is kiváló, különösen azolaszokban és Wagnerben - Mozartban nem mindig. De ez most Verdi, a legolaszabb, és jut nekik szerep bőven. Pláne új betanulás, mindenkiben friss a darab, brillírozhatnak.
Karmester Győriványi Ráth György, hááááát, nem túl biztató, de hátha....
Rendező Szinetár Miklós, istenkém, de tényleg, nem elég a Carmen, a Cosi, a Rigolettó, meg a többi nézhetetlen borzalom? De jókat nyilatkozik, hagyományosat sem akar, túl modernet sem, várjuk ki, hátha.....
Nos, így legyen ötösöm a lottón, hogy minden előzetes várakozásom bejött.
Ami az énekesi gárdát illeti, remek szereposztást sikerült kiírni, mindenki, a fentebb fel nem sorolt énekesek is kiválóak voltak. Még a kora délelőtti időpont ellenére is hibátlan, pontosan kidolgozott és mélyen átélt hangi produkciókat hallottam, ami nem kis dolog, tekintve, hogy délelőtt fél 11-kor a legtöbb énekes még éppen csak feltisztul a reggeli slejmtől. Ha reggel ilyen jók voltak, hát az esti előadásokon le fogják énekelni a csillárt a kupolából.
Hogy mégis miért lett vértelen ez a vadiúj, nagyon várt, nagyon beharangozott Macbeth?
Sajnos a karmester, Győriványi Ráth György valahogy nem érzi ezt a zenét. Szabadjára engedi és recsegteti a rezeket, és a kelleténél hosszabb hatásszüneteket tart. Különösen ez utóbbi nagyon zavaró, megtöri az íveket, indokolatlanul tagoltnak, kissé autisztikusan körülményeskedőnek hangzik a zene. Azt hiszem, az énekművészeket is zavarja a kelleténél több megtorpanás, a kórust biztosan, az hallatszik. Nyilván, ők sokan vannak, nekik nehéz alkalmazkodni, a szólisták ezt jobban bírják, és ők ugye látják is karmestert, a kórus nem mindig, ők fül és zenei érzék után énekelnének. Az is igen rossz kezdés, hogy Macbeth levelét nem a Lady olvassa fel, hanem a szinpadon kivülről maga Macbeth, iszonyatosan eltorzított bödönhangon. Ebben a házban, ezzel a nullához konvergáló hangmérnöki tudással egyáltalán nem lenne szabad hangosítást használni. Nem tudom, ez karmesteri vagy rendezői hiba, szerintem mindketten ludasak.
És hát igen, a rendezés, az teljesen tönkreteszi az előadást.
Nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyet kell majd leírnom, de egy unalmas, sablonos, mindenféle koncepciót nélkülöző előadást sikerült szinpadra szerencsétlenkedni.
"Rendezésem arról szól, hogy a főszereplő nem más, mint a végzet. Hogy senki sem maga alakítja a saját sorsát, hogy nemcsak rajtunk múlik, milyenek vagyunk, milyenné válunk. " nyilatkozta a rendező. Ezzel ugyan vitatkoznék, de nem teszem, mert a rendezőnek joga van a saját koncepcióját szinpadra vinni. Ha ő úgy gondolja, hogy a házaspárt a sors vezérli, legyen. Sajnos azonban hiába vagyok én ilyen elfogadó, sőt, hiába a szép rendezői koncepció is, semmi sem jön át belőle. A boszorkányokat és a jóslataikat Verdi beleírta a darabba, talán erre gondolt Szinetár, amikor a végzetet emlegette. Ehhez nem kell rendező, a boszorkányok ott vannak, és éneklik az énekelnivalót.
A rendezés azt jelentené, hogy a szereplők jelleméből és az egymáshoz való kapcsolatukból megmutatok valamit. Ha nem is mindent, de legalább a darab egy rétegét. Vagy, hogy konkrét legyek, a rendezőnek kéne úgy behozni egy szereplőt a szinpadra és úgy kivinni onnan, hogy abból a néző azonnal tudja, hogy ki az illető, és mi a dolga ott. Hát ilyesmiről ebben a Macbethben szó sincs. Ebben a rendezésben az élő személyek egy süllyesztőből kerülnek elő, és ott is tűnnek el. A kísértetek és látomások viszont hátulról besétálnak a szinpadra, tesznek 2-3 kört, esetleg cikáznak kicsit, beállnak a csoportokba tömörült statiszták takarásába, aztán csodálkoznak, hogy a néző nem dermed meg a rémülettől. Miután elvégezték a kísértést, görnyedten, a statiszták takarásában megpróbálnak észrevétlenül kislisszolni. A világítást, a díszletelemek mozgatását, sőt, esetleg a süllyesztőt a rendező még véletlenül sem használja ilyenkor. Még annyit sem, hogy ha már a kórus és a statisztéria úgyis bő malaclopó köpenyeket visel, borítson egyet a fel- és eltűnő látomásra is, aztán a jelenet végén majd kimegy az illető a kórussal együtt, addig meg eltűnik benne.
A díszleteket és az eszközök használatát sem igazán sikerült megoldani. Az világos, hogy a trón a hatalomvágyat, az ágy meg a pár szexuális túlfűtöttségét jelképezi. De ha már, akkor miért nem mutatja meg a rendező a szexuális eltávolodást is, ami bizony ugyanúgy jelen van a zenében? Miért kell nekem a rettenetesen nyikorgó, összevissza tologatott és hurcibált berendezési tárgyakon röhögni? Igen, röhögni! Csak egy példa: a Lady úgy hal meg, hogy befekszik az ágyba, és a boszorkányok betakarják. Aztán amikor Macbeth belenyugszik, hogy a feleségét már nem tudja életre rázni, akkor a nővel együtt kitolják az ágyat. De nem csak az ágyat, hanem egy boszorkány felkapja az éjjeliszekrénynek használt hokedlit, és kecsesen, a bokáig érő organza tölcsérujját lobogtatva kilibeg vele a színről. Hogy minek egy éjjeliszekrény az ágy mellé, az rejtély, a Lady le tudná tenni a lámpáját az ágy lábához is, vagy egy lépcsőre, vagy akárhova, de ne csináljunk már viccet egy átrendezésből! Még szerencse, hogy a realizmus jegyében egy bilit nem rendezett bele a darabba. Másik kedvencem Macbeth és Banquo első felvonásbéli áldomása. A páncélba öltöztetett szövetségesek felsétálnak a hátsó díszletelemre, két -szintén páncélba öltöztetett- katona behoz egy kisasztalt, egy szép formájú kancsót és két kupát. Az egyik katona tölt, megállnak vigyázzban. Macbeth és Banquo iszik, leteszik a kupákat. A katonák újratöltenek, újra vigyázzba állnak, a felek újra isznak. Majd levonulnak az emelvényről, mögöttük a katonák, hónuk alatt a kisasztallal és boros készségekkel. Olyat ugye nem is hallottunk, hogy katonák kulacsból, vagy -hogy a középkornál maradjun- tömlőböl isznak? A legnagyobb derültséget mégis az váltotta ki, hogy a negyedik felvonásban, a középkori skóciában a menekülők nem batyukat vagy ládákat cipelnek, hanem műanyag fogantyús bőröndöket. Vajon tényleg erre gondolt Szinetár Miklós, amikor azt nyilatkozta, hogy sem hagyományosat, sem modernet nem akar rendezni? Mert ez tényleg egyik sem lett, ez egyszerűen csak átgondolatlan, koncepciótlan vázlat. Még annak is gyenge.
Hasonló rosszakat tudok mondani a koreográfiát jegyző Nemes Zsófiáról és a közreműködő PR-Evolution Dance Company-ról. A táncművészet ez esetben kimerül abban, hogy táncosok a bő tölcsérujjaikat és a köpönyegeik szárnyát lobogtatják. Igaz, hogy ezt igen változatos amplitúdóval teszik, így aztán valahogy csak kitalálja a néző, hogy most éppen ijesztgetni akarnak vagy csak úgy magukban mantrázzák a gonoszságaikat.
A fentiekből következik, hogy Velich Rita jelmezei sem mondanak semmit, az Udvarhölgy spanyolos ruhája meg kifejezetten egy másik darabból tévedhetett ide.
Horgas Péter díszleteinek se íze se bűze, egy kőből rakott várfal, ami semmit nem mond. A szinpad két oldalán elhelyezett korlátról fogalmam sincs, miért van ott. Az pedig kifejezetten zavaró, hogy a háttérfüggöny úgy van megvilágítva, hogy látszanak a mögötte rohangáló és helyezkedő statiszták sziluettjei. Ezen tán még nem késő segíteni, ez nem a koncepció hibája, hanem a technikáé.
Cakó Ferenc animációiról sajnos nem tudok nyilatkozni, a harmadik emeleti székemről csak a bal alsó sarkát láttam. Majd máskor megnézem.
Mert akármilyen pocsék is a rendezés, azért megyek rá, nem is egyszer, hanem minél többször, remélhetőleg sokszor.
Imádom Verdit. Imádom a Macbethet. Imádom a Lady áriáit. Imádom, hogy basszus-bariton duett van a darabban. Imádom a boszorkányokat. Imádom, hogy a hírvivők kórusa olyan jól szól, hogy még a Metropolitenben készült felvételemen sem.
A mérleg másik serpenyőjében Szinetár minősíthetetlen rendezése és Győriványi érthetetlenül hosszú zenei szünetei sem tudják lehúzni ezt a remekművet és ezeket a kiváló énekeseket.
Nem lehet nem szeretni ezt a darabot, még így, kivéreztetve is csodálatos.
Ez Verdi, és ez a Lady, Shirley Verrett előadásában, egy koncertfelvételen.
