- avagy a tapsolás lélektana

Van már a listámon néhány opera, amit szeretnék egyszer úgy végignézni, hogy közben senki nem tapsol, csak a végén. Wagner tudta, hogy mit csinál, eleve nem írt tapsolnivaló zárt számokat. Puccini írt, ám ő meg azzal trükközött, hogy szünetet nem hagyott utána... Rossz hír, hogy ez manapság éppen senkit nem érdekel. Közönségünk a zenébe is beletapsol, ha éppen olyanja van, és ha a karmester nem olyan előzékeny, és nem tart szünetet, ami egyébként sincs a kottában. Így ha Toscán járunk, előfordulhat, hogy a két tenorária valamelyikét megtapsolják, esetleg mindkettőt vagy egyiket sem (ez a legritkább, alighanem), de olyan, hogy Tosca imája ne kapjon külön tapsvihart vagy legalább -szellőcskét, az kizárt. Itt aztán a hagyomány győz a kotta felett: akár még ki is hagynak a darabból, hogy szünetet lehessen tartani, mindegy, mit akart eredetileg a szerző. Miközben teljes abszurdum ezen a ponton tapsolni. Bármilyen kiváló is az előadás, sőt: minél hatásosabb az ária, annál kevésbé érzek ingert tapsolni. Az ember lánya vagy sír, vagy tapsol; vagy átéli az előadást, vagy csak arra várt, hogy vége legyen, és tizedmásodperccel a szoprán utolsó hangjának elhalása után azonnal csattogtassa a tenyerét. Tosca ebben a percben életének legborzalmasabb, legsötétebb pillanatát éli át, mi ezen a tapsolnivaló? Vagy már annyit hallottuk volna közegéből kiragadva, koncertkörülmények között az áriát, hogy nem tudunk elvonatkoztatni annak sláger voltától? 

Sokáig hittem, hogy azért húzzák ki azt a két sort, hogy legyen idő tapsolni, és kvázi lezárják az áriát, amit a szerző nem is akart lezárni. Ehhez képest most akadtam rá erre a felvételre, tanulságos:

Érdekességképpen itt az eredeti szöveg, húzás nélkül:

TOSCA
(nel massimo dolore)
Vissi d'arte, vissi d'amore,
non feci mai male ad anima viva!...
Con man furtiva
quante miserie conobbi, aiutai...
Sempre con fe' sincera,
la mia preghiera
ai santi tabernacoli salì.
Sempre con fe' sincera
diedi fiori agli altar.
(alzandosi)
Nell'ora del dolore
perché, perché Signore,
perché me ne rimuneri così?
Diedi gioielli
della Madonna al manto,
e diedi il canto
agli astri, al ciel, che ne ridean più belli.
Nell'ora del dolore,
perché, perché Signore,
perché me ne rimuneri così?

(singhiozzando)
 
SCARPIA
(avvicinandosi di nuovo a Tosca)
Risolvi!
 
TOSCA
Mi vuoi supplice ai tuoi piedi!
(inginocchiandosi innanzi a Scarpia)
Vedi,
(singhiozza)
le man giunte io stendo a te!
(alzando le mani giunte)
Ecco... vedi...
(con accento disperato)
e mercè d'un tuo detto,
vinta, aspetto...  
(avvilita)