Bohémélet-trilógiával zárul az év - legalábbis nekem, és ami az előadásokat illeti, vegyes érzésekkel. Azt meg kell persze említenünk, hogy az időjárás tökéletesen alkalmazkodott a darabhoz, magyarán szólva: majd befagyott a...

Az utóbbi hónapokban össze-vissza kavart szereposztásból végül az kerekedett ki, hogy a hazai részben új, részben régi csapathoz csatlakozott két vendég, a Győriványi-noteszből kihullva, és ahogy megszoktuk, a nemzetközi harmadvonalat (némi jóindulattal) képviselve. Persze az új megbízott főzene mindjárt kitűzte magát karmesternek is, a szokásos módszerrel: hátha a "sztárok" mellett nem tűnik fel, hogy ő milyen közepes karmester. Rossz hírem van: feltűnt. Bár a többi, általa legyilkolt Puccini után még ez fájt legkevésbé. És ezúton köszönöm, hogy kivételesen nem cserélte át a felvonásokat, nem játszotta el Mimi halálát az átdíszletezés alatt, és a Manon-intermezzót sem. Néha ennek is örülni kell... 

Határozottan jót tett a darabnak a fiatalítás, még ha nem is teljesen így volt megtervezve. Valahol vicces, hogy Bretz Gábort máris nemzetközi sztárként jegyzik, de remélem, ő még egy ideig nem csúszik át abba a kategóriába, akit a nevéért tapsolnak, főleg, hogy a teljesítményén is bőven van tapsolnivaló. A Marcelből Schaunard-rá lefokozott Szegedi Csabával kapcsolatban van egy rossz hírem (mármint lefokozóinak rossz): a vendég-Marcelt még a relatíve kisebb szerepben is leénekli és főleg lejátssza a színről. Pár éve Rost Andrea neve még garancia volt, ma már nem feltétlenül. Ami a színpadi jelenlétét illeti, évek óta várom, hogy kiváltson belőlem valamit, de úgy néz ki, várhatom tovább. A szokott makulátlan éneklése már nem az, kényelmetlen, éles hangok jelzik, hogy túl vagyunk a pálya csúcsán. Ráadásul Tokody hangszínei, hangsúlyai, gesztusai olyan szinten beégtek nekem az elmúlt sok év sok Bohém-előadásán, hogy nehéz tőle elvonatkoztatni.  
Aztán egy különös mondat, amit a megbízott főzene-karmester blogján olvastam: a kiváló vendég-Marcelről ír, aki színészileg is kiemelkedő stb. Hát nem tudom, ő mit látott, de a nevezett albán bariton összes színészete kimerült a kartárogatásban, mindehhez jellegtelenül és kiszámíthatatlanul énekelt, bár a harmadik előadáson valóban jobb volt, mint az első kettőn. Volt honnan javulni.
A vendég-Musette kizárólag rúdtáncos mozgásáról marad emlékezetes - mondani sem kell, mennyire nem passzol ebbe a produkcióba az a közönségesség, amit ő előad. Furcsa, de ő meg egyre gyengébb lett a sorozatban, pedig olyan jó sosem volt, hogy ezt megengedhesse magának.
Vicces, de a szereposztás "veteránja" Rodolphe szerepét hat éve alakító Kovácsházi István, és aki látta a beállásakor, annak nem kell magyarázni, milyen ívet futott be azóta.
A zenei irányítás legfőbb jellemzői: a laposság, vontatottság, néhol hangerővel kompenzálás, tehát a szokásos Győriványi-tempó. A feleslegesen hosszú hatásszünettel a karácsonyi előadáson például elérte, hogy a közönség beletapsolt Mimi halálába... Ez persze minősíti a főként külföldi és operát soha nem látogató nézőket is, de a karmester ugratta be őket. Aztán: a háziúrral közös jelenet olyan elképesztően lassú volt, hogy a szétesés fenyegette az előadást.

Mindezekkel együtt megérte a sorozat, például kiderült, hogy Schaunard-t is észre lehet venni a színpadon, mi több, néhol kimondottan kényes szólama elénekelhető magas színvonalon is, nem csak háttérvokálként. Továbbá a Kabát-áriát lehet ülve, a szituációban maradva énekelni, és nem előresétálni, felvenni az ária-éneklős pozíciót, mintha koncerten volnánk. Ha csak a két új beálló bohém-fiút nézzük, kiderül, hogy a reménytelennek hitt, rendező és rendezés nélküli darabban is lehet újat és meglepőt mutatni. Köszönjük.