Ha belegondolunk, a legutóbbi felújítás óta állandóan ambivalens a darab megszólaltatása, hiszen hiába álltak rendelkezésre kiváló énekesek a főszerepekre, a mellékszerepek kiosztása nagyon esetleges volt, a karmesteri irányítás pedig folyamatosan alacsony színvonalú, miközben már hárman is megfordultak a darabban 2008 óta. Ám a negyedik királyfi lett az igazi: Hamar Zsolt jött, látott, győzött, de nem egyedül, hanem vele győzedelmeskedett Puccini és a sokat próbált közönség is. De hogy ne legyen tökéletes ez sem, most a zenekar álomszépen játszott, cserébe minden, ami a színpadon zajlott zömmel vagy kínos volt, vagy felejthető. Kivétel ez alól az Énekkar – valahogyan, valamiképp nekik is meg kellene köszöni egyszer, hogy így állják a sarat: megszámolni nem tudom, hány előadást mentettek már meg a totális káosztól. Az is biztos, hogy ha Puccini kis időre visszatérne közénk, nem jutna eszébe fontos mellékszereplőkkel nyitni a darabjait - elnézve ezek jelenkori megvalósítását. Például ha a Manon pusztán kórusrésszel kezdődne, máris nem volna menekülhetnénkünk mindjárt az első percekben.

Az a tény hogy a zenekarunk (a Magyar Állami Operaházé) így is tud játszani, minden közreműködő dicsősége, ám ugyanez a zenekar más napokon lelombozó teljesítményt nyújt, és nem hihetjük, hogy ugyanaz a zenész egyik nap kiváló, másik nap pedig pancser. Soha ilyen mély szakadékokra nem emlékszem karmester és karmester zenei megvalósításai között, mint amilyenre az elmúlt hónapokból lehet példákat hozni.

A Manont pedig gyűrjük évek óta, de eddig nem volt karmester, aki elég muzikális lett volna ahhoz, hogy felszámolja az opera puzzle-jellegű előadási gyakorlatát, ám most végre minden a helyére került. Az Intermezzo ott hangzott el, ahová a szerző írta, és csodák csodája: nem tartott soká átdíszletezni a harmadik és negyedik felvonás között, és nem is kellett a díszletezés zaját hallgatni az Intermezzo alatt. Véget is ért az előadás tíz óra kilenc perckor, ami nem tűnik vállalhatatlan megoldásnak.

 

A sokszereplős darab számtalan kisebb szereplője között ki lehetne osztani sokféle jelzőt, mivel nagyon vegyes teljesítményt regisztrálhattunk. A két főszereplő vendégművész összességében nem igazolta a hozzájuk fűzött reményeket. Shicoff ugye fel sem lépett, a helyette beugró olasz tenor a múlt század hatvanas éveinek ének- és színpadi kultúráját hozta magával: gyakorlatilag gyökeret vert a színpadon, énekelt, mint egy gép, nem túl meggyőző, préselt hangon, ami két felvonáson át inkább unalmas volt, míg a másik kettőben inkább idegesítő. Néha ugyan szenvedélyesen szorongatta partnere kezét, de ez volt a maximum. Sok próbában nem lehetett része, és hát lássuk be, sok próbálnivaló nincs is ebben a rendezésben, ám valami színészi minimum talán elvárható volna a 21. században, még akkor is, ha ejtőernyővel dobták le az előadás előtt pár perccel.

 

Cristina Gallardo-Domâs-t szívesen megnéztem volna a próbán, abban a pillanatban, amikor közölték vele, hogy bizony, ezeket a gyöngyöket körbe kell aggatni a színpadon az előre elhelyezett kampókra, hogy aztán később legyen honnan összeszedni. Becsületére váljék: megpróbálta a lehetetlent, és úgy szórta szét a smukkokat, hogy a lehetőség határain belül természetesnek tűnjön. Alapvetően volt elképzelése a szerep egészéről is, csak partnert nem kapott mindehhez. Így aztán a második felvonás nagy szerelmi kettőse, amelynek robbannia kellett volna, nemhogy nem robbant, de unalomba fulladt. Legalábbis a színpadon, mert a zenekari árokban(ból) Puccini muzsikája szárnyalt, lélegzett, és ha az ember megpróbálkozott a lehetetlennel, vagyis hogy kizárja az énekhangokat, akkor úgy érezhette, tényleg ünnep van.

 

Cristina Gallardo-Domâs számára a szerep vokális részének kitöltése olykor már nehézségekbe ütközik, érthető módon ez a második felvonásban a legzavaróbb, ugyanakkor furcsa módon a negyedik felvonásban az alakítás részévé válik. Az egész felvonáson keresztül haldokló Manon küzdelme az életért és az énekes küzdelme a hangokért összefonódik és komplexebbé teszi az előadást. Nem meglepő, hogy a Sola, perduta-ária volt a legihletettebb része az előadásnak. Mármint az énekelt részek közül, mert amúgy az előadás csillagos percei a zenekari részek voltak. Különösen az Intermezzo, de sorolhatnánk az első felvonás könnyed, táncos részeit, ahogyan a madrigál megvalósítását is – utóbbi Gémes Katalin és az énekkari művészek jóvoltából a színpadon is megszólalt. És mivel a negyedik felvonás bővelkedik tisztán zenekari részekben, a hallgató itt lehetett a legboldogabb.

Végül a vendégtenor a függöny előtt kapott virágot olaszos lendülettel (amelynek az egész előadás folyamán nem mutatta jelét) a közönség közé dobta. Megérdemeltük.