Nem egy vidám este, így a Kocsonyafesztivál előestéjén Miskolcon. Nem tudom azt mondani, hogy gyönyörű város, de azt igen, hogy egészen vadregényes terepekre is tévedhet az ember a belvárosban, és igazán szép, emlékezetes dolgokat is láthat. Mondhatni, hogy a vurstli hangulatú fesztivál tragikus nyitánya volt a Miskolci Szimfonikusok Mesterbérletének soron következő előadása, Puccini: Pillangókisasszony című operája. Jó volt azonban látni, hogy a havazás és az igen hideg idő ellenére micsoda kulturális élet van az "Acélvárosban". A Nemzeti Színház is nívós programokkal és bemutatókkal várja a közönséget, és ez a kis ékszerdoboz, a Művészetek Háza is rangos eseményeknek és fellépőknek ad otthont. Minden tekintetben kiemelt előadásként volt hirdetve az esti műsor, hiszen az előadást vezénylő karmester Kovács János és a címszerepet éneklő González Mónika is életében először adta át magát Puccini (számomra) legjobb és valóban legemberibb operájának. Kicsit félve is ültem le, hogy "tollat ragadjak", és erről az operáról osszam meg személyes véleményemet, mert Puccini operái mindig is távol álltak tőlem és világomtól. Ugyanakkor a valódi és reális érzelmeket mindennél többre tartom essen szó operáról, vagy bármely műről, amelyben valódi embereket és valódi sorsokat lehet felfedezni. A barokk és klasszikus stílus még leginkább a mitológiából merítette az operalibrettókat. És igen, pontosan azért tartom nagyra a "régi zenszerzőket", mert nem is gondolnák az emberek, hogy egy mítikus tárgyú művet mennyire emberközpontúvá tudtak tenni a maguk zenei eszköztárával. 

Puccini műveiben főként az emberi érzésekre összpontosított: kis örömök, mindennapi kis események, nagy szenvedélyek és érzelmek jelennek meg, teljesen hétköznapi módon. Teljesen hétköznapian, de ugyanakkor rendkívül felfokozottan képes ezeket a hétköznapi dolgokat megjeleníteni. Némely művében túlzásokba is esik a zeneszerző, ami számomra már-már túl szirupos és túlzottan a romantikára hajaz. Sok esetben éreztem már azt Puccini opera hallgatásakor, megtekintésekor, hogy a zenei ötleteket mintha csak a zenei témákat tapsolná meg a közönség, és a színpadi eseményeket teljes mértékben el is felejtenék. Ezért is szoktam mondani, hogy Puccini minden operájába komponált egy híres részletet, mely mind a mai napig világsláger, és ha mást nem is ír, akkor is örökké bevési magát a zeneirodalomba. A Pillangókisasszony esetében ez az érzés azonban soha nem fogalmazódott meg bennem, nem éreztem azt, hogy üresjáratokkal megy az opera előre, nem érzek benne unalmat és oda nem figyelést. Folyamatos áriák, duettek, nagyjelenetek és kórusok kötik le az ember figyelmét, vagy pedig a csodálatos zenekari részek. Még a Bohéméletben is szinte mindig csak és kizárólag Mimi halálát várom. Például az olykor sematikus és túlzó zenei formákat betudhatjuk akár a fáradtságnak, akár a kor szellemének. Butterfly esetében viszont Puccini az ének, a zene totális szuggeszcióját testesíti meg és adja át a hallgatóságnak és nézőknek. Igazi emberekkel! Itt a zene együtt él a szereplők sorsával, ami szintén végig erős atmoszférát teremt. A butuska fordulatok és a túlzóan romantikus, hatásvadász korszak olyan operája ez, mely minden tekintetben a legkiválóbb, és ahogy már írtam, a legemberibb alkotás. Puccini operája az ősbemutatón nagyot bukott. (Tapasztalat, hogy azon operák, melyek megbuktak, számomra azonnali kedvencekké válnak.) Az ősbemutatója 1904. február 17-én volt a milánói Scala-ban. A darab megbukott, a nézőtér zajongott, majd amikor a Pillangókisasszonyt alakító Rosina Storchio kimonója véletlenül fellebbent és láthatóvá vált az egyébként titkolt terhessége, a közönség fékezhetetlenné vált, és azt kiabálta: „Terhes a Pillangó! Ott a kis Toscanini!”. (Rosina Storchio szerelmi viszonyt folytatott az akkor már nős Toscaninivel, és éppen tőle várt gyereket.) A másnapi újságok lesújtó kritikákat hoztak, Puccini és Ricordi pedig visszavonták a Scalától a mű előadási jogát. Tény, hogy az akkor bemutatott Pillangókisasszony-változat sokkal hosszabb volt a ma ismert változathoz képest, az első felvonás sok felesleges epizóddal volt telezsúfolva, a második felvonás pedig majdnem két óra hosszú volt. A sikertelen bemutató után, május 28-án átírta, és Bresciában ismét színre vitte az operát, amely ezúttal hatalmas sikert aratott. AZ USA-ban pl. a legtöbbet játszott, legtöbbet színre vitt Puccini-opera. Az elsöprő siker Londonban, a Covent Gardenben következett be, ahol Emmy Destinn és Enrico Caruso alakították a főszerepeket. 1906. május 12-én az operát Puccini jelenlétében Budapesten is bemutatták.

És most Miskolcon került színre -  kettős debütálás keretén belül.
A Művészetek Háza egy igazán szép és díszes koncerterem, de kívülről látva még elképzelésem sem volt arról, hogy hova is fogják tenni Puccini wagneri méretű zenekarát és kórusát, szólistáit. Megoldották szerencsére.
Élmény, élmény és élmény, hogy ilyen közelségeben élvezhette a közönség az előadást. Kicsit olyan érzésem támadt, hogy egy félig szcenírozott produkciót látunk és hallunk. A Miskolci Szimfonikusokat már volt szerencsém hallani, de így ilyen színvonalon még nem, köszönhető ez Kovács Jánosnak és talán a művészi alázatnak, ahogy az operához hozzáálltak. Érezhető volt a zenészeken, hogy a zeneszerző csodás dallamait nem felaggatták a hősökre. A szereplők drámai és érzelmi helyzetei abszolút a zenekarból fejlődtek ki. Rendkívüli drámai érzékkel játszottak és kísérték az énekeseket. Kovács János muzikalitása és az adott műhöz való viszonyulása évek óta megdöbbent. Elképesztő energiákat fektet a vezénylésbe - legyen szó a zenekarról vagy az énekesről: a tenyerén hordozza őket! Komolyan nem értem, hogy miért nem személyében köszönthetjük az Operaház főzeneigazgatóját.

González Mónika  szintén "újdonsültként" mutatkozott be, és állíthatom, hogy bravúrosan. A külcsíny minden tekintetben keleti jelleget mutatott. A művésznő gyászfekete, roppant elegáns ruhája is mutatta, hogy a történet hova is vezet, ugyanakkor egy szép és színes kendő mutatta a reményt és elvárásokat. Már Cso-Cso-Szán belépőjénél érezhető volt, az a hatalmas drámaiság, melyet e szerep megkíván. A második felvonásbéli nagyáriánál pedig tökéletesen kiteljesedett. Az "Un bel di vedremo" zárótaktusai után a könnyes szemű és szipogó közönség örjöngő tapsviharban tört ki. Hangja rendkívül drámai érzékkel rendelkezett, minden tekintetben. Mélységek, magasságok szépen "megfogva" és fényesre csiszolva. Hangjában a fiatal kislány reménysugara és a tragédia kifejlődése és kifejezése egészen egyedi! És igen! Szerepmegformálás. Hiába a koncertszerű előadás, de ezt a szerepet átélés nélkül nem lehet elénekelni. González Mónika minden rezdülése maga volt a zene és maga volt Butterfly. Ily szerepmegformálást utoljára Verdi Traviatájának Violetta Valéry-szerepében láttam. Bízom benne, hogy az operaházi produkcióban is köszönthetjük majd az opera címszerepében a művészt.
Partnere ezen az estén Fekete Attila volt, aki fényes és rendkívül erős hangján szólaltatta meg Pinkertont. Lélegzetelállító duetteket, rendkívüli erejű áriákat énekelt. Drámai tenor szerepről van szó, ugyanakkor igen sok magas hangot tartalmaz, melyek igen kényessé teszik a szerepet. Fekete Attila a szó szoros értelmében hatalmasat énekelt! Szerintem most a magyarok közül a legalkalmasabb erre a szerepre. (És az ehhez hasonló hatalmas drámai hangot kívánó szerepekre.) Színvonalas és hiteles produkciót láthattunk tőle. Talán annyit itt megjegyeznék, hogy egy ilyen hatalmas hangra nem árt, ha a jövőben azért vigyáz, nem tenne jót, ha túl erőltetné hangszálait. Szuzuki szerepében szintén egy operaházi tag lépett színpadra:Gémes Katalin. Szuzuki szólamában a lehető legjobb választás volt. Számomra egy igazán aggódó szereplőt adott Cso-Cso-Szán mellett. Azt tudom mondani, hogy igenis szükség van az ilyen művészekre, mint ő. Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok-szériájában is szépet és maradandót alkotott! Kálmándi Mihály pedig továbbra is profi művész. Gyermekkorában zongoristának készült. Én örülök, hogy inkább az énekesi pálya mellett döntött. Meleg baritonja nagyon gazdag és bőséges, ehhez társul egyfajta rutin és magabiztosság.

Bár a statisztika szerint a Tosca a legnépszerűbb Puccini-opera, de emberségben és sorsokban egyik műve sem veheti fel a versenyt a Pillangókisasszony érzékiségével.

Megyeri Zoltán