A 2003-as premiert az a Jurij Szimonov tanította be, akit legutóbbi, Mesterdalnokok-próbálkozásáért nem zártunk a szívünkbe, viszont a Dámával igen közeli kapcsolatot ápolhat, mert betanítása éveken át működőképes maradt, és aki minden színpadi akciótól függetlenül, Csajkovszkijt akart hallgatni, annak számos szép percet szerzett az előadás.

Szimonov a mostani felmelegítésnél nem volt itt, de nagyobb baj, hogy jelenlegi főzeneigazgatónk viszont igen, és vezénylése rányomta a bélyegét az egész előadásra. Ez a zene annyi lírát, annyi szépséget tartogat, talán még az Anyeginnél is többet, legalábbis – bevallom – lehet, hogy a Dámát kicsivel jobban szeretem (a zenét, nem az előadást), és mindez a sok szépség, finomság megmutatkozhatott volna a mai előadáson is. Mondjuk, ha valaki más vezényel.

De sajnos a problémák ezzel még nem értek véget. Hermann szerepének három birtokosa volt az elmúlt években (köztük Jurij Maruszin inkább átutazóként volt jelen), de azt hiszem, a nagyközönség a szerepet Bándi Jánossal azonosítja, nem véletlenül. Az övénél kevésbé egzaltált, de önálló és adekvát szerepformálással Molnár András is hozzájárult a darab hazai interpretációtörténetéhez. Bándi Hermannja viszont korszakos és operatörténeti jelentőségű alakítás, amely mindig motorja volt az előadásoknak. Ez a motor most hiányzott. Nem is kicsit.

Badri Maisuradze csak a MÁO-ban új vendég, amúgy már kétszer is láthattuk Pesten. Először egy koncertszerű zeneakadémiai Parasztbecsület-Bajazzók keretében volt hozzá szerencsém, később pedig a Müpa Végzet-előadásában, szintén koncertszerűen (vagy ami rosszabb: Káel-félszcenírben). Az a rossz hír, hogy Maisuradze pont olyan jó színész teljes előadásban, mint koncerten. Anélkül, hogy hosszan ragoznám: színtelen-szagtalan, de nemcsak szimplán unalmas, hanem olyasmit sem csinál meg a rendezésből, ami a megértést szolgálná. Így például sokan csodálkozhattak ma, hogy a Dáma mégis mitől halt meg, mert hiába adott elő Wiedemann Betti egy jól koreografált haldoklási jelenetet, ha annak nem volt kiváltója, magyarán: nem volt partnere. Még rosszabbul járt Bátori Éva, akinek a legtöbb közös jelenet jutott a tenorral, és bármily derekasan próbálta egyedül elvinni a darabot, játszani kettő helyett, ez még soha senkinek nem sikerült, így neki sem. Pedig megérdemelt volna egy jó partnert, hiszen rég hallott jó formában énekelt – egyébként a hölgyek mindegyikére áll ez: Meláth Andreát még mindig nagyon jó hallgatni mindkét szerepében, és ezúttal partnert is kapott a pásztorjátékhoz Váradi Zita személyében. Massányi Viktor nekem már Jeleckij marad, így nem tudom értelmezni Tomszkij szerepében – még szerencse, hogy ő jobban boldogul, mint én. Közben Szegedi Csaba is felnőtt a feladathoz – ti. a Jeleckij-ária az egyik legeslegnagyobb kedvencem, és azt rosszul énekelni nem bocsánatos bűn, de erről nincs szó, nagyon is rendben van, csak hát az a fura helyzet áll elő, hogy a szerepe szerint tartózkodó, arisztokrata herceg szenvedélyesebb vallomást tálal fel Lizának, mint a szerepe szerint szenvedélytől űzött, kissé őrült Hermann, aki ezzel szemben tökéletesen szenvtelen volt, és úgy sétált be Lizához az éjszaka közepén, mintha a boltba menne kenyérért. A legrosszabb, hogy emellé még hibátlanul is énekel, ugyan nem szól semmiről, de belekötni nem lehet. Bár legalább rontana – kívánjuk magunkban -, mert akkor legalább valamilyen lenne végre.

 

Visszatért hát az öreg hölgy, akit visszavártunk – de nem egészen így.

 

A második felvonás fináléja a premierről: (Budai, Bándi, Gavrilova és Szimonov)