Nagyon vártam a június 9-i bemutatót és az azt követő két előadást.

A vegyes fogadtatású (értsd, nekem tetszett, egyébként megbukott) Katharina Wagner rendezte előadások óta nem hallottam élő Lohengrint. Konzervjeim persze vannak, de az élő zenét az soha nem tudja pótolni. Pláne nem az olyan minőségű zenét, amilyet Fischer Ádámtól már megszoktunk és amilyen szinvonalat már el is várunk a MüPa-ban.

A zenére nincs is panasz, ha nem is makulátlan, de jó az előadás, nagyon jó. Fischer teljesen önálló hangszerként kezeli a termet, a szinpad fölötti erkélyre dugja a kisbandát, kivülre egy másikat, az első emeletre a női kórust, egészen elképesztő hangzásokat hoz így létre. Ezt különösen a bemutató előadáson élveztem nagyon, akkor az 1. emeleti erkélyen ültem, a képzeletbeli hangzó tér majdnem legközepén. A második előadást a 2. emeletről, a zenekari árok fölötti egyik székről hallgattam, ott ezek a trükkök nem érvényesültek annyira. Az utolsó Lohengrinre a 3. emeletre szól a jegyem, kíváncsi vagyok, ott hogyan fog érvényesülni a térhatás. Az elsőről és a földszintről lenyűgöző.

És hát az előadás sztárja, a nagy meglepetés, az orgona. A Bartók Béla koncertterem büszkesége a 6804 sípos orgona, nem is értem, miért lepődtem meg annyira, amikor a II. felvonás végén megszólalt. Nyilván azért, mert a Katharina-féle Erkel színházbéli előadásnál a szintetizátor nem hagyott bennem túl mély nyomokat. De csütörtökön, ahogy a rezek felett egyszercsak zengeni kezdett az orgona, hát azt hittem, kiesek a székből. Még most is libabőrös lett a karom, ahogy az eszembe jut. Néhány hang csupán, de attól azonnal egy félhomályos, több méteres falú középkori templomban éreztem magam. Számomra kétségtelenül a második felvonás záróképe volt a zenei csúcspont.

Fischer persze több csúcspontot is kijelölt, biztos kézzel, hatalmas ivekkel vezette a zenekart és az óriási, 80 tagú férfikart. Olyan nagy tuttikat vezetett elő, hogy kapaszkodni kellett a karfába. Nagyon érti, hogyan kell a lírai, gyöngéd, vagy éppen sunyi, sutyorgó részkeből nagy drámába váltanai.

Ebben könnyen irányítható, remek partnerekre talált a Magyar Állami Operaház Zenekarában és a Strausz Kálmán karigazgatósága alatt összeállt MR Énekkar, Honvéd Férfikar és Budapesti Stúdió Kórus művészeiben. Igen nagyon jól szólt a kórus, 80 férfitorokban annyi erő van, hogy néha majd kiemelt a székemből.

A szólistákra sem lehet panasz, világszinvonalú énekeseket hallhattunk.

A Henrik királyt éneklő Alfred Muff a bemutatón kissé gyengébben kezdett, magasságait bizonytalannak, lebegőnek éreztem. Vasárnapra jobban lett, egy korrekt, erőteljes produkciót hallottam, szép mélységekkel.

Kovácsházi István beugróként vállalta el a címszerepet. Az ő tenorja igen magas és fényes, emiatt inkább a figura esendő, útkereső, álmodozó oldalát tudja megmutatni, mint a wagneri hőst. Ez mondjuk az én Lohengrin értelmezésemmel tökéletesen egybeesik, igy aztán nekem nagyon tetszett Kovácsházi Lohengrinje. Csütörtökön a belépőt kissé bizonytalannak éreztem, de a második és harmadik felvonás már tökéletes volt. Különösen a harmadik, a Grál elbeszélés volt nagyon szép. Vasárnap már az első felvonás is tökéletesen szólt. És az utóbbi években mintha dúsúlt is volna Kovácsházi tenorja. Úgy tűnik, jó technikával, okosan építi a pályáját, sok szép Wagnert fogunk még tőle hallani.

Camilla Nylund Elzája szép és szűzies. A nem túl testes, de éppen ettől lányos szoprán fent talán egy picit elvékonyodik, de Elzánál ez elfogadható. Pláne, mivel Nylund váratlanul feldúsuló mélységei jól érzékeltetik a fiatal lányt felkavaró kétségeket is.

Perencz Béla Telramundja már a Katharina-féle Lohengrinben is jó volt. Perencz jó Wagner bariton, alakítása világszinvonalú, ezen nincs is mit ragozni.

Petra Langtól életem első jó Ortrudját hallottam. Lemezen persze hallottam már kiváló áspiskígyókat, de élőben még nem. Nagy élmény volt az erőteljes, stabil, vibrátó nélküli magasságait hallgatni.

Michael Nagy a király hirdetőjének nem kis szerepében mutatkozott be, megérdemelten nagy sikerrel. Szívesebben hallanék többet is a fiatal énekestől.

A szép, gondosan kidolgozott zenei megvalósítás után muszáj pár mondatot szentelnem a kevésbé szép, és sajnos egyáltalán nem kidolgozott rendezésnek is.

Röviden és tömören: Marton László rendezése innen-onnan összelopkodott ötletek vasvillával  egymásra hányt halmaza. Nem is halmaza, mert abban van valami rendezettség, valami közös. Ebben a szinpadra állításban semmi rendező elv nincs.

Martonnak megtetszett a Kovalik Balázs rendezte Fidelió záróképének színes kavalkádja, nosza, varratott a férfikórusnak színes ingeket. A kórus felvonul gimnasztyorkában, tényérsapkában (egy baden-badeni előadásból plagizálva), majd amikor Lohengrin legyőzi Telramundot, ledobják a katonai inget és a sapit, megszinesednek. Hogy a Fidelióban a színes kavalkád a felszabadulást, az új reményt jelentette, a Lohengrinben viszont még csak egy esküvői partira kaptak meghívást? Ugyan, kit érdekel.

A második felvonásban a menyasszonyi ruhás Elza beburkolja fátylával az egyébként férjezett Ortrudot. Nem is értem, ezzel a gesztussal mit akart kifejezni a rendező. Azt viszont értem, hogy mit akar jelezni Ortrud fekete menyasszonyi ruhája. Ortrud gonoszságát, nyilvánvaló, de ember, ezt éppen most játsszuk Pesten, az Elektrában. Csak hogy ott egy testvérpár, a bosszút szomjazó, a halálal eljegyzett Elektra kontra a gyermek és férj után vágyódó húga néz egymással farkasszemet fekete és fehér menyasszonyi ruhában. Itt meg egy valódi menyasszony és egy puccsista áll egymással szemben, hát nem éppen a fekete és fehér menyasszonyi ruha ennek a viszonynak a legmegfelelőbb kifejezési eszköze.

Ebbe a menyasszonyi ruha dologba egyébként a jelmeztervező Benedek Mari is belebukott - gyanítom, hogy önhibáján kívül. Valahogy ordit a szinpadra állításról, hogy ad-hoc ötletek halmaza. Így történhetett, hogy a méteres uszályhoz rövidebb menyasszonyi fátylat tervezett Benedek. Ami önmagában nem lenne baj, csak éppen három koszorúslány van a darabba rendezve, akik mindenáron vinni akarják a fátylat. Ezt igen kínosan előrehajolva, aprókat tipegve tudják csak megtenni, roppant óvatosan, hogy le ne tiporják a menyasszony uszáját.

A kórus gimnasztyorkáiról és tiri-tarka ingjeiről már volt szó. Arról még nem, hogy a lázadó, Telramund mellé álló nemesek viszont mind hosszú tiszti kabátot kaptak, amit a színesbe vetkőző, majd olajzöldbe visszaöltöző közlegényekkel szemben végig magukon tartottak. Még Lohengrint megmerényelni is talpig tiszti vállrojtban mentek, nyilván nem hallottak még olyasmiről, hogy konspiráció. A kosztümöknek persze más üzenetük is van: például, hogy a közlegényeknek minden jó, tökmindegy, hogy Lohengrin vagy Telramund győz. A tiszteknek viszont csak Telramund a megfelelő. Nem vagyok benne biztos, hogy a rendező ezt akarta üzenni, de igy sikerült.

Mint ahogy Lohengrin figurájában sem vagyok biztos, hogy az jött át, amit a rendező akart. Lohegrin népi mesehősként, fehér ingben, fekete mellényben, hátán egy hófehér, erősen kopott hegedűtokkal jelenik meg. A hegedűtok igen hangsúlyos szerepet kap, végig a szinpadon  van. Ami pedig a szinpadon van, az el fog sülni. Már ha pisztoly. Ha hegedűtok, akkor nem el, hanem fel fog sülni. Történetesen a darab vége felé Lohengrin kinyitja a hegedűtokot, és kivesz belőle egy játék kürtöt. Ez benne van a szövegben, a búcsúzó férfi emlékbe adja a hangszert Elzának, hogy majd adja át az öccsének, ha az egyszer visszatér. Én majdnem hangosan felröhögtem, amikor ezt láttam. A rendezés egész végig hagyományosnak akart látszani, ami meghagyja Lohengrint pozitív hősnek (ellentében Katharina Wagnerrel, akinek a rendezése azért bukott meg, mert ő egy-két szeplőt belerendezett Lohengrin múltjába). Ez a mostani Grál lovag, ez a finom művészlélek a végén egy hegedűtokból elővesz egy kürtöt, és ezzel meg is hazudtolja mindazt, amit addig csinált. Ha még egy kőműveskanál vagy egy fángli is előkerült volna, azt mondom, hogy ez igen, Martonnak van humora. De ilyesmiről szó sincs, Lohengrin visszacsukja az üres hegedűtokot, magához öleli és megtört szívvel kilép Elza életéből. Jah, még előbb kötelező cukiságfaktorként visszahozza az öt éves Gottfriedet, egy selyem lepedőbe csavarva. Merthogy cukiság kell egy sikerdarabba, ezt a kisgyerekek mellett két bombakereső németjuhász kutya biztosította. Mondjuk, ők tényleg cukik voltak, és helyük is volt az adott jelenetekben. De szinte csak nekik, ebben a rendezésben a keresőkutyákon kívül semmi más nem volt a helyén.

Még a díszlet sem, mert fogalmam sincs, hogy Horgas Péterrel miért építtettek egy középkori várra emlékeztető monstrumot, aminek egyáltalán nem volt funkciója. Olyan erkélyt építeni felesleges, amire senki nem áll ki. Olyan ablakra sincs szükség, amin soha senki nem néz se ki, se be. Az ajtók persze kellettek, de azok a díszlet nélkül is ott vannak, ahol.

Bányai Tamás világításáról viszont csak jót mondhatok. Sőt. Meg kéne kínálni az urat egy operaházi világítói állással.

Ami pedig a Lohengrint illeti, hát amit hallani lehet, az minden pénzt megér. Koncertterembe pedig általában hallgatni, és nem nézni járunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy Marton Lászlónak meg lehet bocsátani ezt az elpocsékolt lehetőséget. Mert a Lohengrin megrendezésében lennének lehetőségek. Több tucat, a darabnak legalább annyi rétege van. Kezdve Lohengrin titokzatoskodásán, folytatva, hogy Henrik miért hisz neki, hogy Ortrud mivel tudja a férjét rávenni erre a gazemberségre, hogy a tömeg miért úgy reagál ahogy. Csak egy réteget ki kéne választani, és azt végiggondolni. Ahhoz már esetleg lehetne máshol bevált színpadi elemeket kölcsönvenni. Forditva viszont nem működik. Itt-ott látott, tetszetős ötletekből nem lehet élő, lüktető operarendezést ráhúzni az első darabra, amire megbízást adnak.

Június 18-án még lesz egy előadás, jegyek is kaphatóak, tessék lecsekkolni, igazam van-e.

Waltraud Meier (Ortrud) és Solveig Kringelborn (Elza) Baden-Baden, vezényel Kent Nagano