Bánk bán - ősváltozat 2010. november 6. Magyar Állami Operaház

Kissé zaklatottra sikerült a Magyar Állami Operaház (a továbbiakban: MÁO) megemlékezése alapítójának 200. születésnapjáról.

Tavasszal még majdnem minden nagyon szépnek és jónak látszott; márciusban koncertszerűen előadják a Dózsa Györgyöt, novemberben lesz egy Erkel-gála, és rögtön utána végre előveszik a Bánk bán eredeti verzióját. Sőt, nem csak hogy előveszik, de egyenesen egy külföldi rendezővel állíttatják szinpadra.Ennek már csak azért is örültem, mert az utóbbi évtized Bánk rendezései bizony nem sikerültek túl jól. Hiába helyezték át az eseményeket a reformkorba, a jellegtelen, határozatlan szinészvezetés, a szinpadon és mindenféle nyikorgó lépcsőkön keresztül-kasul, cél nélkül bolyongó kórus, a gagyi, pipiskedő balettbetétek, a poros papírvirág girlandok az agyamra mentek. Tényleg minden rossz, avítt operai klisé megtalálható Kerényi Imre rendezésében. Nem gyászoltam, amikor májusban, az utolsónak gondolt előadáson a karmester képletesen eltemette a rendezést. Ennél a naftalinszagú giccsparádénál csak jobb jöhet.

Aztán fordulatak mindenféle szelek és kockák és csavarok, kitörtek az Operaház környékén a legkülönfélébb botrányok: politikaiak, gazdaságiak és hiúságiak vegyesen. Lényeg a lényeg, hogy a MÁO visszavonta az olasz rendező megbízását. Aztán a szereposztások böngészéséből az is kiderült szép csendben, hogy előveszik ugyan Erkel és Egressy eredeti művét, de csak egyetlen, koncertszerű előadás erejéig, aztán visszakapjuk a Nádasdyék által átdolgozott változatot az elbúcsúztatott rendezésben. És ebben nem az a baj, hogy egyszer már eltemettük, hanem hogy már évekkel ezelőtt ezerszer meguntuk. De mit számít az, engedni kell a közönség, pontosabban a komolyzenei portálon fórumozók nyomásának, nemzeti operánkat nem szabad egy külföldi kezére bízni. Hiszen még képes lenne, és tényleg szinpadra állitaná Bánk vádját, amit Gertrudis szeme közé vág abban a bizonyos végső nagy összecsapásban: „Királyi házadból bordélyt csináltál!”. Több képernyőoldalnyi komment született arról a rémhirről, hogy a rendező egy kuplerájba helyezné a darabot.

Hát igen, egy kupleráj azért mégiscsak borzalmasabban hangzik, mint egy bordély, hát nem?

De igen.

Szóval az Operaház szép lassan kihátrált az ősverzió szinpadra állítása mögül. Az előre, premierként meghirdetett (és bérletben eladott) előadást ekkor már nem lehetett visszamondani, így született az a fantasztikus ötlet, hogy teljes szinpadi produkció helyett legyen csak egy koncert. A felkért művészek el is kezdték betanulni a szerepeket (nem zárójelben jegyzem meg, hogy az ősváltozat mind zenéjében, mind dramaturgiájában, mind szövegében tényleg nagyon különbözik a Nádasdyék által átdolgozottól)

Aztán, ahogy bonyolódott a politikai meg gazdasági meg mindenféle egyéb személyzeti helyzet, lassan kiderült, hogy az Erkel gálát sem tudják megtartani. Ott maradt egy üres  nap, amit mégiscsak illene Erkellel kitölteni, legyen hát aznap is ős Bánk. Mivel nincs ember, aki két nap egymás után el tudná énekelni Melindát, Gertrudist és Bánkot (sőt, még Ottót sem), gyorsan felkértek hát egy második szereposztást is a darab betanulására.

Az események gyorsaságára jellemző, hogy én október elején vettem jegyet a november 6-i Erkel gálára, ekkor tehát még senkinek fogalma sem volt arról, hogy egy hónap múlva teljesen más lesz műsoron. A fellépő művészeknek sem.

Teljes értékű szinpadi produkcióról ezek szerint szó sem lehetett, az énekesek és a kórus lóhalálában tanulták a szöveget és a zenét.

Hogy kinek jött az a brilliáns ötlete, hogy akkor legyen a mostanában oly divatos félig szcenirozott előadás, nem tudom, de az biztos, hogy valahol, valamikor el fogja nyerni ezért a méltó büntetését.

A már eladott jegyeket és bérleteket visszacsinálni nem lehetett, így állt elő az a furcsa helyzet, hogy november 7-én vasárnapra hirdették a premiert, a „második szereposztás” pedig előtte való nap, november 6-án, szombaton mutatkozott be. Alig hiszem, hogy valaha ez megtörténhetett bárhol a világon, hogy a második szereposztás előadása megelőzze a premiert. Nálunk igen, de nem ez volt az est legfurcsább eseménye.

Hanem, amikor felment a függöny, és ott állt a kórus valami régi előadásból guberált emelvényen, a zsinórpadlásról lelógatott gótikus ivekre hajazó papundekli díszletek alatt, a jelmezraktárból turizott ruhákban, karórával, szemüvegben, és természetesen kottával a kézben. Félreértések elkerülése végett: nem a kottával volt bajom.

Ez eddig inkább döbbenetes volt, mint vicces. Az igazi nevetési inger akkor rántotta össze a rekeszizmaim, amikor az Udvarmestert éneklő Sárkány Kázmér oldalról besétált ebbe az eklektikus katyvaszba, szmokingban. Nagyon csinos és jól szabott szmokingban, tehát nem ő volt az oka, hogy majd megfulladtam a visszafojtott röhögéstől. Bejelentette, hogy „Utolsó tánc!”, és bevonult a tánckar. Ahogy kell, libasorban, pipiskedve, egy harmadik régi előadásból újrahasznosított  kosztümben. Az előadott tánc minden volt, csak magyaros nem – szegény Erkel, ha ezt tudja, inkább meg sem írja szerintem. Volt benne minden, a lányok hajlongtak, volt körtánc fiúk kívül, lányok belül módra és fordítva, volt négyes oszlopba és félkörbe rendeződés. Minden volt a balettbetétben, csak éppen az a duhaj tivornyázás hiányzott belőle, ami Peturt pár perccel azelőtt annyira felháborította. A csúcs az volt, amikor a kilibbenő táncosok közül ketten visszalibbentek, és elhelyeztek néhány kottaálványt a szinpadon.

És ennek az előadásnak rendezője volt kérem!!

Nagy ötlet, tényleg.

És így ment tovább az egész, az összes szólista saját, civil estélyi ruhájában szerepelt, képváltásoknál a barnás és lilás slafrokba öltöztetett kórus libasorban sétált ki vagy éppen be. A legnagyobb félelmem hálistennek nem következett be, Bánk nem a kottatartóval verte agyon Gertrudist, simán csak belökte egy fotőjbe, ami a trónt volt hivatott jelképezni. Ne tessenek kérdezni, melyik darabból volt lízingelve a trón, de biztosan láttam már valamelyik előadásban. És, mivel az ősváltozatban Gertrudis halálával még nincs vége az első felvonásnak, a trónon ülő, halott királyné mögé futólépésben bevonultak a lázadó magyarok (vagy a merániak? A jelmezből nem derült ki egyértelműen), és elénekelték azt a gyönyörű kórust, amit Nádasdyék annak idején kiméletlenül kihúztak az átdolgozásból.

Megbocsáthatatlan rombolás, az a kórus zeneileg az egyik legszebb rész lenne – ha közben nem ülne merev derékkal a szinpad elején egy kényelmetlen támlásszéken az elvileg halott királyné.

Borzasztó volt az egész, látványában, a darab értelmezésében egy műkedvelő társulatnak is szégyenére válna az az előadás.

Operáról lévén szó, a zenekar, a szólisták és a kórus (ejh, méghozzá micsoda kiváló kórus!) persze elvitték a hátukon az estét. A rohamban betanulás ellenére is szinvonalas zenét adtak ehhez a rakás összeturkált ócskasághoz.

Dícséret illeti valamennyi résztvevőt: 

Karmester: Héja Domonkos

Karigazgató: Szabó Sipos Máté

Az Operaház Ének- és Zenekara

II. Endre: Geiger Lajos

Gertrud: Lukács Gyöngyi

Ottó: Fekete Attila

Bánk bán: Kiss B. Atilla

Melinda: Kolonits Klára

Tiborc: Perencz Béla

Petur bán: Kálmándi Mihály

Biberach: Szegedi Csaba

Udvarmester: Sárkány Kázmér

Az előadást egyébként Kocsis Zoltán megemlékezése nyitotta. Felháborodottan vetette a világ és Magyarország szemére, hogy nem játszik és hallgat elég Erkelt. A külföld nem mutatja be a darabjait, mert egyrészt nem tud velük mit kezdeni, másrészt, mert nincs a műveinek kritikai kiadása.

Hát, én ez előbbin, mármint hogy a külföld nem tud mit kezdeni Erkel műveivel, egyáltalán nem csodálkozom. Lévén, hogy a jelek szerint mi, magyarok sem igazán tudjuk a mindennapi kulturális fogyasztásunk részévé tenni az életművet.

Nem csak ez az utolsó pillanatban összeguberált ős Bánk mutatja ezt, de például az őszi Erkel koncert is (ami nem az Operaház előadása volt). Az Erkel hősnői cimmel meghirdetett előadás fénypontjának Bánk áriáját (Hazám, hazám) szánták. Ami önmagában még nem lenne baj, de a hősnők közül kifelejtették Gara Máriát, Saroltát, Ilkát, Báthori Máriát, Rózsát, és mindenkit,  az összes nagyszerű, ám kevéssé ismert Erkel hősnőt. Csak a már szinte agyonjátszott Gertrudist, Melindát és Szilágyi Erzsébetet kaptuk a bicentenáriumon is. Nem csoda, hogy több zenész és énekes volt a Károlyi-udvarban, mint közönség.

Igaza van Kocsis Zoltánnak abban, hogy külföldön nem szeretik előadni Erkel műveit, hogy ezek csak nekünk kedvesek.

Szerintem meg még nekünk sem – legalábbis erre utal ez az egész botrány, az ősváltozat beharangozott majd visszamondott szinpadra állítása, majd az utolsó pillanatban összeturizott, félig szcenirozottnak nevezett borzalom összegányolása. És ebben nem csak a rendező a hibás, az ő tehetsége ennyire futja. Egyrészt oda sem lett volna szabad adni neki, másrészt, időben el kellett volna kezdeni a készülődést.

És legfőképpen, el kéne dönteni, hogy akarjuk-e élővé tenni Erkelt, vagy jó helyen van a kottatárakban és mondjuk úgy 50 évenként megkoszorúzzuk a mellszobrát.

Mert jelenleg ez a helyzet.